A nyár feszes napsugarai újra leragyogtak a jól megszokott tájra. A völgy zöldben parádézott az élettelen sivatagos puszta szomszédságában. Nagyapám vadásztársai csak úgy hívták a kietlen porvilágot, mint azt a helyet „ahová a kutyák halni mennek”. A nyár nagy részét a zöldövezetben töltöttem, nagyapám hatalmas kúriájában. Többnyire magányosan jártam az erd?ket vagy vadászni mentem az öreggel.
A tanyán sokan dolgoztak, a munkások a családjukkal éltek ott. Nagyapám a munkáért szállással és étellel fizetett. Számomra mindig úgy hatott ez a légkör, mint egy kicsiny ország lakói, akik mind ismerik egymást és összetartanak. Szerettem ott lakni, szerettem azokat az embereket, néhányat közülük, különösképpen kedveltem. Márta, aki a vacsoránkat készítette, mindig megengedte, hogy a sziesztája idején ott lebzseljek a szobájában s olvassam a regényeit. Sokat beszélgettünk könyvekr?l, m?vészetr?l. Történeteket mesélt a háborúkról, amiben maga is részt vett és mesélt a szerelmér?l, akivel megszöktek a világ el?l, mikor még fiatalok voltak. Mindig úgy éreztem, hogy hosszú id? után én vagyok az els? hallgatósága, akinek regélni tud.
Vagy a lovász család, akik nyolcan voltak fivérek, és a Lovasi vezetéknév tükrében mindent tudtak a lovakról és azok tartásáról. Megtanultam t?lük egyet s mást. Mindig elvittek magukkal s mikor kilovagoltunk, bölcsen -egyik sem volt id?sebb huszonöt évesnél – felhívták a figyelmemet arra, hogy a lovaglás a legszabadabb dolog, ami csak megadathat az embernek és, hogy el ne ragadjon az a nagy kalandvágyam. Egyébként maguk is úgy néztek ki, mint a lovak. Hosszú, s?r? barna hajuk folyton az arcukba lógott, amit a felismerhetetlenségig szakáll és bajusz borított. Soha nem tudtam melyik, melyik.
Az utolsó nyaramon történt, épphogy csak megérkeztem a tanyára, kicsomagoltam és birtokba vettem a szobámat, lerohantam az udvarra, hogy üdvözöljem az embereket, és akkor megláttam a remeg? tornáclépcs?n ?t. A borász úr mellett – akit, amúgy nem szeretett senki, mert lenéz? modorával mindenkit eltiport -, a karjába kapaszkodva, rémült arccal, félénken ott állt egy lány. Izzadt, sötétbarna b?rén parázslott a napsugár. Fekete éjszakába hajló, hátközépig ér? haját copfban, hátrakötve hordta. Hatalmas, gombszemei még felt?n?bbé tették gyönyör? arcát s szeme írisze fénylett a nyár nyomasztó lángjaiban.
Nagyapám kilépett a konyhából s üdvözölte vendégeit. Miután kezet ráztak a borász úrral, bemutattak engem is a jövevénynek. A borász úr finoman meglökte a lányt, aki hirtelen kilépett a magas, fekete férfi árnyékából s megtorpanó lépteivel felkavarta a port a földr?l, csak akkor vettem észre, hogy mezítláb húzogatja talpa alatt a földet.
– Szerbusz, engem Kornélnak hívnak – mondtam elcsukló hangon, izgultam s vártam a feleletet.
A lány nem válaszolt. Hirtelen rohanásnak eredt.
– Kornél, eredj, ismerkedjetek meg – mondta nagyapám, látta rajtam, hogy érdekl?döm a lány iránt.
Mikor utolértem dühös volt.
– Sajnálom, hogy csak úgy elrohantam. A nevem Laila – mondta, s láttam, hogy kezdi elereszteni a dühét. – Tudod, nekem nem kellene itt lennem – folytatta, s a dühét elmosták a könnyei. Felé nyújtottam a ruhazsebkend?met, amit még édesanyám varrt nekem.
– Soha nem használtam – mondtam neki, ez igaz is volt. Elvette, és köszönetképpen mosolyt er?ltetett fiatal, selymes arcára.
– Te miért jársz mezítláb? – kérdeztem, értetlenül. – Talán nincs cip?d, nem telik rá? – tettem hozzá, kíváncsian. Nem akartam megbántani, de visszagondolva ez bizonyosan úgy hatott, jogosan.
– Nem, te buta. Csak így sokkal szabadabbnak érzem magam – válaszolta lekezel?en, de megértettem a haragját.
Az egész délutánt együtt töltöttük, meséltem neki a lovászcsaládról, akik folyton a szabadságról szónokolnak, megígértem neki, hogy majd bemutatom ?ket, meg, hogy majd elmegyünk lovagolni is, és Márta is nagyon kedves asszony s, hogy jó nyara lesz itt a birtokon. Akármit ígérhettem neki, ? folyton csak annyit felelt, hogy nincs ideje rá.
Kés? délután bekopogtattam nagyapám dolgozószobájába, éppen aludt. A kopogás és a nagy, fonott nádajtó, reszel? hangja felverte az álmából.
Felkelt a komódról s üdvözöltük egymást.
– Ki ez a lány, nagyapa? – szegeztem neki a kérdést.
? a borász úr unokahúga, a n?vére lánya. Azért van itt, mert az édesanyja megbetegedett és nem tud gondoskodni róla. A nyáron itt lesz, aztán meg a borász úrnál fog élni. A közömbösség, ahogyan megválaszolta a kérdést rosszul esett nekem, amit nagyapa észre is vett, s kisid?re levetette merev, úriember mivoltát. A szemembe nézett s ezt mondta:
– Az édesanyja nagyon beteg, nincs sok ideje hátra. El kell terelnünk a gondolatait az anyjáról – avatott be nagyapa a borász úrral kiötlött tervébe.
Este újra együtt sétáltunk Laila-val és én borzalmasan éreztem magam. Nem akartam átverni ?t, de megértettem az összeesküvés célját és szerettem volna, ha a lány jól érzi magát.
Levettem a cip?m, erre ? nagyot nevetett.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezte mosolyogva.
– Felszabadulok – válaszoltam, megfogtam a kezét és rohanni kezdtem. Benne volt a játékban s a puha zöld pázsiton szaladtunk kézen fogva, egészen a nagy diófáig. Hanyatt vetettük magunkat s meredtünk a nagy sötétségbe, bámultuk a csillagokat és akkor eszembe jutott.
Tudtam, hogy Laila gondolatai nem a csillagok végtelen szépségébe nyúlnak, hanem valami sokkal sötétebb, nyomasztóbb dolog jár a szép fejében.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.01. @ 19:36 :: Czirják Gergő