— Látom, egy az utunk. Te is a kultúrházba mész? Nekem ott van dolgom a könyvtárban. Neked csak arrafelé vezet az utad? Értem, az iskolába igyekszel. Jó, odáig is együtt mehetünk. Mesélj, mi van veled? Mesélj valamit magadról, az iskoláról, a munkádról. Olyan rég nem találkoztunk! Talán kerülsz valamiért? Megbántottalak? Pedig azt hittem, kedvelsz. Mindig olyan udvarias és odaadó voltál velem, ha találkoztunk. Egyszer még kávézni is elhívtál. Azt hittem, egy kicsit szerelmes vagy belém. Most meg mintha kerülnél. Tényleg, megbántottalak? Na, most már mindegy. De itt is vagyunk, szevasz, viszlát, légy jó!
Ezt így, egy szuszra mondta Barbara, attól kezdve, hogy a hídfőnél találkoztunk. Úgy vettem észre, lélegzetet sem vett közben! Csak néztem döbbenten utána, ahogy becsapódott mögötte a kapu, s megráztam a fejem. Hogy én szerelmes lettem volna bele? Nevetséges! Akkor, azon a bizonyos napon azért hívtam meg egy kávéra, mert megláttam Nórát a cukrászdában, és reméltem, legalább köszönhetek neki, és talán észre is vesz, vagy még szóba is áll velem.
Nos, az igazság az, hogy Nóra nem is vett észre, úgy elmerült az asztaltársával folytatott beszélgetésben. Csak napok múlva sikerült vele találkoznom, de sajnos akkor is annyira körülrajongták a csodálói, hogy alig válthattunk pár szót. „Hogy vagy? Mi újság nálad?” — meg más hasonló semmitmondó szavakat. Pedig nagyon erős hatással volt rám az a nő — egész lénye, a zöld szeme, kissé keleties vonású, sovány arca. Még magam is meglepődtem saját érzéseimen. „Csöppet sem szép!” — ismételgettem magamban…
Néhány nap elteltével váratlanul találkoztunk össze az iskola előtt. Én igyekeztem befelé, mert órám volt — a harmadik, tíztől —, ő pedig jött kifele a kapun. Valami ügyét intézhette ott bent.
— Jó, hogy látlak! — szólott köszönés helyett.
— Hát, még én! — válaszoltam.
— Ezt, hogy értsem? No, de mindegy. Én azért mondtam, mert meg akarlak hívni az esti zenehallgatásra. Zene audícióra. Kovács tanár úr a zeneiskolából mutat be szemelvényeket Bartók műveiből. A műsor hatkor kezdődik a művelődési házban.
— Ott leszek! — mondtam, és tovább siettem, egyrészt zavaromban, másrészt, mert becsengetés előtt be akartam érni a tanáriba.
Nem tudtam mit kezdeni ezzel a meghívással, nem tudtam mire vélni. Csak nekem szólt? Vagy minden ismerősét ugyanígy meghívta? Biztos ez az utóbbi a valószínű, mert miért lennék én számára más, mint a többi, akik körülötte tolongnak? Azért a zenei audícióra elmentem. Sokan voltunk — legalább harmincan. Nórával nem tudtam beszélni, nem mozdult a tanár úr mellől, s még a szokásos udvartartása is távol maradt tőle. Válogatta a szalagokat, lemezeket, lapozta a kottát. Szóval nem ezen a világon élt az alatt a két óra alatt. Csak jobban csodáltam ezért.
Az elkövetkező időben minden zenei rendezvényen ott voltam — ha időm engedte — remélve, hogy találkozhatok vele. Ellenben Barbara,”véletlenül” minden alkalommal ott volt, és rám tukmálta szószaporító, idegesítő személyét. Utólag úgy gondolom, csöppet sem voltak ezek annyira véletlen találkozások!
— No, nézd csak! — lelkendezett minden alkalommal. — Megint és megint összefutok az én kedves kollégámmal! Gabikám, annyi érdekes újdonságom van számodra, hogy el sem hiszed. Az igazgatónő, az a kiállhatatlan perszóna most is túllőtt a célon…
Soha nem tudtam meg, hogy mit követett el „szeretett” igazgatónőnk, mert itt elszakadt a film. Nem voltam képes ráfigyelni — a terem túlsó felén, ugyanis, megpillantottam Nóra vonzó alakját. Két fiatal tacskóval beszélgetett elmélyülten. „Mi a csudát képes azzal a két nyikháj alakkal csevegni?” — gondoltam dühösen. De hát, különben mi közöm van hozzá? Azzal beszél, akivel és ameddig akar. Hogy nekem rosszul esik, az már az én bajom!
— Gábor, te nem is figyelsz rám! — hallottam meg egyszerre Barbara hangját.
— De igen, mondd csak tovább!
— Szóval, végül is nem lett a dologból semmi.
— Jobb is így! — nyugtáztam a kijelentést, bár fogalmam sem volt róla, vajon miről is van szó.
A következő héten szinte szóról szóra így zajlott le a találkozás, azzal a különbséggel, hogy Nóra nem jelent meg, pedig reménnyel telten figyeltem, lestem az ajtót, a teremben jövő-menőket. Egyik nap aztán, éppen dzsesszmuzsikát hallgattunk a helyi műkedvelő zenekar tűrhető, de főleg lelkes előadásában, Nóra hozzám lépett a szünetben, és kissé gúnyoros, szánakozó mosolyfélével az arcán azt kérdezte, vajon tetszik-e nekem Barbara, mert sokat lát minket együtt.
— Ugyan, dehogy! — válaszoltam háborogva.
— Pedig nagyon úgy néz ki a dolog, hogy együtt jártok, hogy udvarolsz neki. Bár semmi közöm hozzá, de annyit mondok, vigyázz vele! Az a nő egy veszélyes vipera!
Választ sem várva otthagyott faképnél, és én csak bámultam utána döbbenten, de időm sem volt válaszolni, mert egy szempillantás alatt elvegyült az emberek között. Sokáig azonban nem töprenghettem, mert megjelent a megidézett „vipera”. Figyelmesen néztem rá, vizsgálgattam titokban, de semmilyen kígyószerűséget nem észleltem, inkább a szokásos lelkes odaadást.
— Mi történt? Olyan furcsán nézel?
— Semmi, semmi — ráztam meg a fejem. — Elandalított ez a zene. Jók a fiúk! — tettem még hozzá, hogy másfelé tereljem a beszélgetést.
— Előadás után várjál meg! Fontos dolgom van veled — mondta tőle szokatlan tömörséggel, és váratlanul otthagyott, majd kisietett a teremből.
Rövid időn belül már másodszor maradtam faképnél hagyva. Kezdtem megszokni…
Műsor után a többi emberrel én is kisodródtam a nagykapun, s a levegőn nagyokat szippantottam a tiszta levegőből. Elég áporodott volt bent a levegő, bár senki nem cigarettázott. Álldogáltam, nézelődtem, vártam Barbarát, s közben úgy láttam, mintha Nóra alakja villant volna meg az emberek között, de hamar eltűnt a szemem elől, hiába nyújtogattam a nyakamat. Nem nézett felém, biztos nem látott meg. Vagy nem akart? Ezen méláztam éppen, mikor hallom, hogy a hátam mögött a nevemen szólítanak.
— Ne kérdezz semmit, hanem gyere velem fel az igazgató irodájába — folytatta Barbara, mert ő volt, aki a nevemen szólított.
Megindult előttem a lépcsőn felfele, s én utána, föl a második emeletre. A könyvtár melletti szoba ajtaján bekopogtatott, majd be is nyitott, és engem előre tessékelt.
— Itt van a tanár úr! — mutatott be a szobában levő három embernek. — Testnevelés és történelem szakos — fűzte még hozzá magyarázatképpen, s azzal ki is lépett behúzva maga után az ajtót.
— Üdvözöljük, tanár úr! Nem túl furcsa párosítás ez: testnevelés és történelem?
— Nem! Illetve csak akkor, ha egyszerre csinálják.
— Mi a helyzet az iskolában a testneveléssel, a sporttal kapcsolatban? — kérdezte az ablaknál álló férfi.
Nem láttam jól az arcát, mert a fénynek háttal állt, de a hangját, azt jól hallottam! A kellemetlen, kissé rekedtes hang borzolta az idegeimet, irritált. Ennek az indulatnak engedve vágtam rá:
— Ki kérdezi?
Nagy csönd lett a szobában. Szinte tapintani lehetett a csöndet. Majd, bizonyos krákogás kíséretében bemutatkozott a kérdező, s utána a másik kettő is. Magas kormányköröket képviselve támogatást — pénzt — hoztak iskolánknak valamilyen humanitárius alapból.
— Új tantermet építünk — büszkélkedett a szószólójuk, aki az ablaknál álldogált —, hozzá teljes felszerelést adunk, továbbá egy rendes méretű sportpályát lelátóval és öltözővel!
— Jól hangzik! Mi lenne mindebben az én szerepem?
— Úgy gondoltuk, előzetes információink alapján, hogy ön lehetne tanár úr, ennek az egész fejlesztésnek a szakmai irányítója, természetesen megfelelő, tanácsadói javadalmazással.
— És ezért mit kell nekem tennem?
— Várjon, várjon! Még nem fejeztem be. A munkálatok befejezése után is szükség lesz majd önre. Sportklub szerveződik ösztönzésünkre a városban, és ennek lesz a vezető edzője, vagy elnöke az előzőhöz hasonló jövedelmezéssel.
— Újra kérdezem, mit kell ezért nekem tennem! — kezdtem elveszíteni a türelmemet.
— Nos, elmondom! Ezzel a munkával, feladatkörrel, sok emberrel kerül majd kapcsolatba. Tisztviselőkkel a polgármester környezetéből, tanárokkal, mérnökökkel, politikusokkal, a gyermekek szüleivel, szinte az egész várossal. Munkatársaim — mutatott rá az eddig némán üldögélő két másik emberre — időnként fölkeresik önt és elbeszélgetnek egymással. Értem ez alatt, hogy beszámol az ismeretségeknek köszönhető tapasztalatairól.
— Ezt meg hogy értsem?
— Egyszerű! Elmondja, ki milyen ember, mi a szenvedélye, hogyan él, milyenek a családi viszonyai, vannak-e intim kapcsolatai, milyen a politikai beállítottsága? Soroljam tovább?
— Egyszóval legyek besúgójuk?
— Ez csúnya szó! De lehet így is mondani.
— Válaszom: nem!
— Ne olyan hevesen, drága tanár úr! Nem csupán pozitív irányú jelentéseket kaptunk önről, hisz az még nem elég, hanem olyanokat is, amelyek kellemetlenek lehetnek egy köztiszteletben álló pedagógus számár, ha napfényre kerülnek. Kisded játékok kolléganőkkel, be nem tartott házassági ígéretek…
— Na, ebből elég! — kiáltottam, majd nagyon halkan, óvatosan kinyitottam az ajtót, csöndesen betettem, és elmentem.
Nagyon nagy önuralomra volt szükségem, hogy megőrizzem a nyugodt külsőt, és ne kezdjek üvölteni, mint egy eszement. A kapun kilépve persze, hogy belebotlottam „véletlenül” Barbarába. Igen, tiszta véletlenül éppen akkor igyekezett kifele. Felhúzott szemöldökkel, kérdően nézett rám, de látva arckifejezésemet jobbnak látta, ha most az egyszer nem szólal meg. Én sem szóltam semmit, pedig az ajkamra tódult néhány keresetlen szó!
*
— Így most itt vagyok nálatok, az ország másik végén — tett Gábor pontot elbeszélése végére.
— Szóval?
— Itt kaptam állásajánlatot, a megbeszélésről jövök éppen. Igaz nem a tanügy, hanem a kereskedelem, de nem is baj. Mindent felszámoltam, felégettem, mindent otthagytam. Még a Nórához fűződő reményeimet is!
2010. december
Legutóbbi módosítás: 2010.12.18. @ 13:15 :: dr Bige Szabolcs-