Zoli, a terrier keverék izgatottan futkorászott a kerítés mentén. Nagyon nyugtalanította az a rossz szagú autó, ami éppen most állt meg a ház előtt. Minden járművet ismert, amelyik néha meg-megállt a kapujuk előtt, legyen az kerékpár, talicska vagy gépkocsi. Ismerte a postás biciklijét, a törmelékeket elszállító kétkerekűjét, a taxit, a nem ritkán a ház elő gördülő különféle személyautókat. De ezt a mostanit nem ismerte és nem szerette, mert valami fenyegetést érzett felőle áradni. Ezért nyugtalankodott.
— Vak! — szólalt meg idegesen, amikor a jármű ajtaja kinyílt, és kiszállt belőle egy egyenruhás alak.
— Vak, vak! — folytatta, ahogy meglátta a másikat is a túlsó oldalon kiszállni.
Az egyenruhásokból olyan félelemkeltő szag áradt, ami Zolit, a terrier keveréket őrjöngő ugatásra kényszerítette. Az egyenruhások azonban rá sem hederintettek, s csattogó léptekkel bevonultak a házba. Kisvártatva megjelentek újra, de most a gazdi is velük jött olyan furcsán hátra tett kezekkel. A karjánál fogva tartották a kísérői. Ez annyira megdöbbentette Zolit, a terrier keveréket, hogy csak egy halk nyüszítésre telt tőle.
— Zoli, Isten veled! — lehelte alig hallhatóan a gazdi, de a kutya meghallotta, s két lábra ágaskodott a kerítés rácsának támaszkodva.
Az állat ott maradt, ameddig az autó elindult a ház elől, és besorolt a forgalomba. Ekkor gyorsan hátra futott az óljához, s a kitett vizes tálból jót lefetyelt, aztán felugrott az ól tetejére, ahonnan nagy lendületet véve átugrott a kerítésen, ki az utcára. Nehéz ugrás volt, el is terült a járdán, de hamar összeszedte magát, s bár sántán, de az autó nyomába eredt. Ahogy futott a házak mellett, a járdán, egyre jobban szűnt a bicegése, és a végén már sebesen tudta követni a még jól érezhető szagnyomot. Ügyesen a járdán loholt, vigyázva nehogy az emberek lába alá kerüljön. Jól tudta, hogy az úttestre lemenni — bár ott szabadabbnak tűnt az út — egyenlő a halállal. Gazdája erre is, és még nagyon sok mindenre megtanította.
Szerencsére a sarkon a kocsi nem a belváros felé fordult, hanem kifelé a városból. Itt könnyebb volt követni, s Zoli, a terrier keverék szaporán igyekezett követni a még jól kivehető szagot. Rövidesen meg is pillantotta a gépkocsit egy csúnya, nagy épület előtt. Éppen a kitáruló vaskapun gördült be. Hiába rohant, ahogy tudott, mire odaért, már becsapódott a kapu, s a ronda betonfalak eltakarták az autót, s még a szagát is kizárták. A kutyából ekkor kitört a keserű csalódás kétségbeesett vonyítása, hogy egy ember, aki az épület előtt sétált fegyverrel a vállán, rákiáltott, és kővel megdobálva elkergette.
A kutya vissza-visszanézve elfutott, de jó kőhajításnyira leült az árok szélén, s csendben várakozott. Még másnap reggel is ott találták a jövő-menő emberek. Később, amikor már nagyon megéhezett, kikapart néhány egérfészket a töltés oldalából, s amit tudott, elcsípett, s undorodva bár, de elfogyasztotta. Az árok mélyén kicsi vizet is talált — ivott belőle. Így ment ez napokon keresztül, az egér-, meg vakondokpecsenye, akár milyen szűkös is volt, de életben tartotta, azonban rövidesen az is elfogyott. Ekkor elvánszorgott az első udvarig, de ott a házőrző olyan ribilliót csapott, hogy kénytelen volt odébb állni. Az utcán talált egy szemetes vedret, s ebben egy darab kenyeret, meg némi csontot. Tovább ment újabb élelemforrásokat fellelni. Több-kevesebb sikerrel járt ez a tevékenység, de legtöbbször elzavarták, vagy a nagyobb, erősebb kutyák, vagy a gyerekek. Ezek jelentették a nagyobb veszedelmet, mert nem elég, hogy elkergették, de utána is mentek és üldözték, amíg bírták. És sokszor jól bírták, hogy alig tudott előlük kereket oldani, vagy elbújni valahol. Leromlott, elhanyagolt állapota nemhogy szánalmat nem támasztott üldözőiben, hanem még jobban fokozta kegyetlenkedéseiket. El is pusztult volna, ha hetek múlva, a város szélén egy fekete németjuhász meg nem enyhül iránta. Nemcsak, hogy nem kergette tovább, hanem az ennivalós táljához is odaengedte, falja fel a maradékot.
— Nézd, anyu, a Néró játszótársat talált magának! — kiáltott egy kisfiú az ablakon kinézve.
— Milyen játszótársat? — kérdezte valaki a szobából.
— Egy másik kutyát. Egy éhes kutyát!
— Kergesd el!
— De olyan éhes szegény!
— Akkor vigyél neki enni. Csak vigyázz, Néró nehogy rossznéven vegye!
A kisfiú — lehetett úgy tizenegy éves — egy tányérban ételmaradékokat hozott ki és a németjuhász táljába öntötte. A kóbor kutya odébb menekült, s várakozóan leült. A kisfiú is leguggolt a tál mellé, s duruzsoló hangon magyarázta Nérónak, hogy ne bántsa a jövevényt, a vendéget, s az mintha értené szintén leült az ólja előtt és érdeklődve figyelte, mit tesz a másik.
Zoli, a terrier keverék megértette a helyzetet, óvatosan odament az ételhez, s hogy senki nem tiltakozott, jóízűen behabzsolta, majd leült a kisfiúval szemben, s a földet seperve csóválta a farkát.
— Anyuuu! Még kér! Hozhatok még neki? — iramodott be a gyerek a házba.
Hamarosan újabb adaggal jelentkezett a kisfiú. Ekkor megjelent a szomszéd kerítésénél egy másik hasonló korú fiúcska, és vágyakozva nézte a jelenetet, ahogy a másik gyerek eteti a kutyákat, mert most Néró is odalépett a tálhoz és ketten eszegettek, nagy barátságban.
— Sanyika, neked két kutyád van? — kérdezte a kerítés túlsó oldalán álldogáló gyerek.
— Ez egy vendég — válaszolta a megszólított.
— Vendég?
— Az! Éhes vendég, kosztos…
— Akkor nem a tied?
— Mondom, hogy vendég! Úgy jött ide Néróhoz, és elfogadta az ételt, amit kihoztam.
— Néró hagyja?
— Látod, nem?
— Megtartjátok?
— Ha akar, maradhat. Tudod, ő vendég. Már mondtam! A vendég pedig azt csinál, amit akar. Ha marad, marad, ha tovább áll, hát…
— Add nekem! — kiáltott fel izgatottan a szomszéd gyerek.
— Gyere át és barátkozz meg vele. Ha elfogad gazdájának, legyen!
A gyerek átjött, odalépett a vendég kutyához, megfogta a pofáját, a szemébe nézett és megkérdezte:
— Leszel az én kutyám, leszel a barátom? Én Denkó vagyok, téged hogy hívnak, Zsuzsu?
A kutya elvakkantotta magát, meglepetésében. Ennyi bizalommal, barátsággal hosszú hetek óta nem találkozott. Örömében olyan farkcsóválást rendezett, hogy majdnem kiesett a bőréből.
— Elfogadott, elfogadott! — örvendezett gyerek, aki Denkónak nevezte magát.
— Legyél jó gazdája! — szólott Sanyika, a házigazda. — Meg ne tudjam, hogy kínozod!
— Gyere Zsuzsu! Jó gazdid leszek, megígérem.
A kutya — most már Zsuzsu — vidáman követte a kisfiút. Megértette, hogy ezután nem szólítják majd Zolinak, de kutyaeszével nem is nagyon bánta. Szép napok következtek mindkettőjük számára. Amikor csak ideje volt az iskolától, Denkó a kutyájával játszott. Észrevette, mennyi mindent tud. Tiszteletben tartja a házhoz tartozó állatokat — a macskákat, a kanárit, a dísztyúkokat, az idegeneket ugyan mindig megugatja, de nem bántja. Nem harapott meg soha senkit. Ha nem voltak a háziak otthon, olyankor ellenben nagy patáliát csapott, ha idegen közeledett: ugatott, vicsorgott. Ilyenkor senki sem merészkedett a ház közelébe. Szóval védte új birtokát. Azt is tudta, hogy a lakásba bemennie nem szabad, csak a lábtörlőn ülni. Ha aztán az a lábtörlő valahogy a küszöbön belülre került, akkor arra ártatlan pofával leült. Tudta, ilyenkor nem kergetik ki, elnézik ezt a turpisságot neki.
Azt is megtanulta, hogy melyik napokon, hol van délutáni foglalkozása Denkónak: zongoraóra a szomszéd utcában, tornakör a sportcsarnokban, könyvcsere a könyvtárban. Ezekre a helyekre Zsuzsu mindig elkísérte kisgazdáját. Ha az iskolából egyenesen az ilyen foglalkozásokra ment, a kutya akkor is ott várta a járdaszélen üldögélve a megadott helyen.
Úgy látszott semmi nem zavarta békés barátságukat. Zsuzsu teljes jogú családtag lett. Zoli a tudat mélyére süllyedt, a felszínen csak Zsuzsu létezett.
Már a második tavasz köszöntött rájuk, amikor egy holdvilágos éjszaka történt valami. Zsuzsu megszokott helyén, a lábtörlőn aludt, az ajtó előtt. A telihold elérte a fák csúcsát már, és a csillagok tisztán villogtak az égen. A kutya felkapta fejét és mélyről, az ősi időkből, farkas elődöktől örökített üvöltés tört fel a torkából. Felemelt orral vonyított a holdra, s még valamire, ami ott szunnyadt benne. Újra Zoli, a terrier keverék lett belőle. Megzavarodva nézett szét, ahogy kifogyott belőle a vonyítás. Nem ismert meg semmit maga körül. Se az udvart, a kertet, a házat. Mindent idegennek érzett. Talpra ugrott, az orrát a szélnek tartva elindult egy irányba, amerre a benne munkáló kényszer irányította. Egyre gyorsabban futott. Futott, mert nem tehetett mást. Nem tért se jobbra, se balra, csak egyenesen abba az irányba, amerre hajtotta a kényszer.
Egy egész napig tartott ez a futás, és estére ott volt a nagy, csúnya betonépület előtt. Leült az árokszélre, kicsit lihegett, és nagyon boldog volt. Tudta, hogy célba ért, s valóban kis idő múlva kinyílt a roppant vaskapu, az amelyik elnyelte azt az autót, amelyikben a legjobban szeretett személy az egyenruhásoktól kényszerítve tartózkodott. Résnyire nyílt a kapu és kilépett rajta egy borostás, fáradt tartású ember.
— Vak! — vakkantott Zoli, a terrier keverék nem túl erősen, de az ember meghallotta.
— Hát, itt vagy, Zoli? Gyere, menjünk haza!
Legutóbbi módosítás: 2010.12.16. @ 11:00 :: dr Bige Szabolcs-
