1968. december. Az első közös karácsonyunk. Persze, ez csak nekünk volt egyértelmű. Soha nem felejtem el apám arcát, amikor megtudta, hogy nem velük töltjük a szentestét.
De csak a szeme szomorodott el, egy szót sem szólt. Másnap viszont hozott nekünk egy doboz karácsonyfadíszt. Aranyszínű üveggömböket. Az volt az első díszünk, és még ma is őrzök belőle pár darabot.
Már akkor megfogadtam, minden évben veszek legalább egy darab új díszt. És bizony előfordult, hogy tényleg csak egy darabot tudtam venni, mert nem volt többre pénzem. De az is, hogy egy egész garnitúrát be tudtam szerezni. A sok-sok év alatt rengeteg csodás karácsonyi gömböcske, mesefigura gyűl össze. Persze volt közöttük jó néhány, ami nem volt hosszú életű, eltörtek, megkoptak, néhányat el is ajándékoztam… De két kis díszre mindig úgy vigyáztam, mint a szemem fényére. És nem volt olyan karácsony, hogy ne a legszebb helyről szemléljék az ünnepi készülődést, a családi vacsorákat, azután meg az ünnep csendes békességét.
Ezt a kettőt akkor vettem, amikor a gyermekeim születtek. A kék, gyöngyből főzött kis koszorút 1969-ben a fiamnak, a rózsaszín kabátos hótündért 1976-ban a lányomnak.
A gyermekeimnek.
Most mondhatnám azt, hogy megszenvedtem értük, amíg végre a karomba tarthattam őket, de ez így nem volna igaz. Csupán nagyon akartam mind a kettőt. Nehezen akartak megszületni. Akkor még nem volt ennyire fejlett az orvostudomány, az okát igazán nem tudták megállapítani. Csupán tippeltek, és segítettek.
Abban a bizonyos, ma „átkos”-nak nevezett politikai rendszerben.
A fiam születése előtt két spontán vetélésem volt. A negyedik-ötödik hónap között. Mindkét magzat kislány volt. A diagnózis: valami összeférhetetlenség miatt nem tudom kihordani a lányokat. De a második babavárási időszakot már betegállományban töltöttem. Igen, mert törvény volt arra, hogy egyetlen spontán vetélés után a kismamát védeni kell, otthon, orvosi felügyelettel. Természetesen teljesen ingyen.
A fiamat egy csodálatos szülőotthonban vártam, Zebegényben. A mi korosztályunk még emlékszik ezekre az otthonokra. Több hónapot töltöttem itt, és nagyon vigyáztak rám, pedig emlékszem, még hányingerem sem volt. És amikor elérkezett a nagy nap, ott lehetett az egész család.
Persze, apám érkezett meg először. Azután szépen, sorban mindenki, és ez számomra elmondhatatlan erőt adott.
És igen, végre megtapasztalhattam azt az érzést, amire megint csak nincsenek szavak.
Abban a pillanatban, amikor először a karjaimba vehettem, elfelejtettem mindent. Minden fájdalmat, küzdelmet, csalódást, és a jeges rémületet… Hogy talán soha nem lehet gyermekem. Ma sem tudom felidézni.
De azt igen, amit akkor láttam és éreztem. Az édesapja karjaiba én tettem a fiát, ő ölelhette magához először, azután szépen átadta apámnak, és így tovább, hisz legalább tíz boldog ember állt az ágyam körül. Utolsónak anyám zárta a karjaiban, aki nagyon okosan a sor végén vette át, kicsit tovább babusgathatta, és persze tőle kaptam vissza.
Már akkor és ott elhatároztam, kell, hogy legyen egy kislányom is. Nem élhetek nélküle. Kell, hogy valaki, aki talán olyan lehet majd, mint én, átélje ezeket a pillanatokat.
Hát igen, nekem még ez is sikerült. Igaz, hét évet kellet várnunk, megint két halva születés, megint mind kettő kislány.
Mikor kiderül, megint gyermeket várok, nem mertem szólni senkinek. Még az orvosomnak sem. Hisz az utolsó vetélésnél elmondta, nem próbálkozhatok többet, túl nagy a kockázat. Persze a maga módján igaza volt, de én nem hittem neki.
Mikor kiderült, a családban óriási volt a rémület. Én csak arra tudtam hirtelen gondolni, talán a sors akarta, de apám akkor már nem volt velünk. A fiam születése után sokáig könyörgött, ne kockáztassak. Ráhagytam.
De nem csak a családom rémüldözött. Alá kellet írnom egy nyilatkozatot, mely alapján csak saját felelősségemre szülhetek. Persze, nagyon vigyáztak rám, mindent megkaptam, ami akkoriban lehetséges volt. De a felelősséget nem vállalhatta senki. Semmi pénzért. Talán erre is volt valami szabály.
Nagyon boldog időszak volt ez számomra… Hogy honnan tudtam, nem lesz baj? Fogalmam sincs. Éreztem, és egy idő után a család is megnyugodott. Hittek nekem.
Biztos megvan annak az oka, hogy az utolsó napon miért gondolta meg magát születendő gyermekem, és miért döntött úgy, hogy nem a fejecskéjét dugja ki először. És annak is oka lehet, hogy az én drága orvosom nem volt hajlandó felvágni, és igaza lett. Huszonnégy óra vajúdás után, mikor széthajtogatta az én kis gombóc csemetémet, mosolyogva csak ennyit mondott:
— Úgy néz ki mintha lány volna… De várjunk egy kicsit.
Itt már egyedül voltam a boldogságommal, mert mindez már egy kórházban történt, és a családom csak órákkal később, messziről láthatott bennünket. Egyedül apám halhatatlan lelke ölet szorosan… Mert már csak így lehetett velünk. De ott volt, tudom, és végig vigyázott mindkettőnkre.
Sok éven keresztül őriztem azokat a díszeket, amiket nekik vettem. Csak én tudtam, hogy az övék, és vártam a pillanatot, mikor adhatom oda nekik.
Már évek óta önálló életük, családjuk van és természetesen a szenteste az övék. A díszek a fán pedig nekem jelentették azt, hogy velem vannak.
Nem tudom azt sem megmagyarázni, miért most fogják megkapni. Úgy érzem, oda kell, hogy adjam, és mikor gyertyát gyújtunk majd, elmesélem a díszek történetét.
A mi fenyőfánkon azért még csücsül néhány évig egy kis kék koszorú és egy rózsaszín ruhás hótündér. Akkor vettem őket, amikor az unokáim születtek.
És nagyon hasonlítanak a legelsőkre…
Legutóbbi módosítás: 2010.12.22. @ 08:57 :: Gazsi Anna