Csak csendesen álltam a parton,
a lábnyomokat számolva tűnődtem el,
mit ér az élet, ha magadnak éled,
s nem osztasz meg semmit senkivel.
Ha mindig csak a hibákat keresed
és nem érsz rá örülni, ha más is örül,
halmozod a jót, csak magadra gondolsz,
de magadtól soha nem nézel körül.
A hullámok zaja törte meg a csendet,
lelkemben éledt a háborgó tudat,
a felkelő Nap a szemembe süt már,
és bódultan követem árnyékodat.
A keresztnél azért megtorpantam,
és dühösen kiáltom, oh Istenem!
az öröklét fényében hiába fürdesz,
s ne törődj azzal, hogy újra vétkezem.
Hazugságcsokor, mit úgy hívnak: élet,
a lelketlen törvények büszke káosza.
Szerelmes percek, a sör íz a szájban,
egy csokor virág és rohadt áfonya.
A halálos mosoly egy ritka légyott,
és morogva mondom, indulnom kell,
a süket fülek és mosoly az arcon,
de ez itt már senkit nem érdekel.
Csendesen álltam ott lent parton,
lábnyomokat számolva tűnődtem el,
mit ér az élet, semmit nem értesz,
már hiába kérdezel, senki sem felel.
Ha mindig egyedül, magányba zárva
várod a napot, hogy ébredjen már,
az utolsó pillanatban fordítasz hátat,
riadtan menekülsz, vár rád a halál.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.14. @ 13:49 :: George Tumpeck
