Megdermed a pocsolya magányos tükre,
jégcsappá válok, nézve a befagyott zöld füvekre.
Vágyakozva ásít, téli álmot aludva az élet,
fáznak a borostyánnal bevont fák,
vastag kesztyűjét rájuk húzta a tél.
Szegény fehér ágak,
elfedik a kegyetlen vádat.
Csak ez maradt.
A te izzadtságod, viaszcseppeddé
válik, bármi más sehonnai.
Nem hagyom, hogy a bitorlók
elvegyék azt,
ami a nincsteleneké,
maroknyi kincsem,
a fényed nyúlik,
nem fújhatod el mások sóhajtásait.
Esthajnalcsillag körömszakadtából kotorja hozzád
az utolsó menedéket.
Beköltözöl, végre otthon vagy,
karácsonykor neked is jászolban olvad
a fagytalan fagy.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.14. @ 11:45 :: Horváth Nóra
