Kicsit félve szólítottam meg, nehogy elijesszem – igenje nagyon boldoggá tett.
J.M.: Erika, beszélj magadról, kérlek!
P.E.: Az életemről, mint ahogy mindenki, regényt írhatnék, de nem teszem.
Röviden viszont nem tudom összefoglalni, ezért ha már megkérdeztél, hát most kénytelen vagy elolvasni hosszú lére eresztett válaszomat.
J.M.: Állok elébe!
P.E.: Szarvason születtem, mégsem érzem igazán szarvasinak magam, sőt, inkább gyökértelen vagyok, hiszen Szarvas inkább a nagyszüleim otthona volt, mintsem az enyém.
Édesapámat nem ismertem, soha nem láttam (még fényképen sem).
A család különös titkolózásaiból arra következtettem, hogy vagy örökbe fogadott gyerek vagyok, vagy egy véletlen baleset (akkor még szégyenletes) következménye.
Születésemkor a köldökzsinórral együtt elvágták anyukám énekesi karrierjét is, hiszen sajnos épp akkor fedezte fel őt Melis György, a világhírű operaénekes, amikor már a pocakjában laktam.
Nagyszüleim jómódú iparosok voltak, néhány alkalmazottal, ezért államosításkor majdnem mindent elvettek tőlük. Anyukám semmilyen állást nem kapott a környéken, így kénytelen volt az ország másik részén elhelyezkedni. Emlékszem rá, hogy kéthetenként, hétvégeken járt haza, zsúfolt munkásvonatokon, s arra is, hogy milyen nagyon hamar eltelt az a nap, amikor végre megpuszilgathattuk egymást.
Amíg ő kenyeret keresett (adminisztrátor volt) engem a nagytatám és a mostohanagymamám nevelt.
Négy éves koromban (újra) férjhez ment anyukám és én új nevet kaptam. Mostohaapám, Apu szakoktató volt. Majdnem sajátjaként szeretett. Állítólag a testvérkonfliktusok elkerülése miatt nem született testvérem, pedig én annyira szerettem volna.
Másodikos voltam, amikor végre összeköltözhettem szüleimmel. Nógrádverőcén laktunk, ott jártam általános iskolába, onnan vonatozgattam Vácra a gimnáziumba, egészen addig, amíg vissza nem mentünk Szarvasra, ott érettségiztem, ott szereztem óvónői diplomát. Pályaválasztásomat csupán az motiválta, hogy bármerre jártam-keltem, a gyerekek szinte ragadtak rám, ölelgettek, nyakamba ugrottak.
J.M.: A gyerekszem nem csal!
P.E.: Legelső munkahelyem a Felsőpetényi Állami Óvodai Nevelőotthon volt. Itt egyenesen bedobtam magam a mélyvízbe. Meggyőződésem, hogy ilyen helyen csak olyan ember tud hosszú ideig megmaradni, aki vagy fanatikus, vagy elfásult. Lehetséges, hogy van kivétel, de az semmiképpen sem én voltam.
Férjhez mentem, saját gyermekre vágytam. Visszahúzott a szívem a hegyek közé.
A végtelen nehéz nevelőotthoni év után Heves megyében kerestem munkát, szolgálati lakással. Először Gyöngyöstarjánban óvónősködtem, majd Szűcsiben kaptam vezető óvónői állást, plusz az én feladatom volt az élelmezésvezetés is. (Ja kérem, fiatalon nagyon bevállalós az ember!) Házasságunkból, négy spontán vetélés után egy fiúgyermek született.
Nyolc év után elváltunk és a sors ismét Békés megyébe, egy kis faluba, Csanádapácára vezette utamat. A faluban először jöttmentként fogadtak, de az évek múlásával annyira megszerettek, hogy sokan kiszámolták, hogy mikor leszek kiscsoportos óvó néni, csupán azért, hogy hozzám kerülhessen születendő gyermekük.
Volt férjem egy fitying gyermektartást sem fizetett és én, megunva a folytonos pereskedést úgy döntöttem, hogy hagyom a csudába az egészet. Az óvónői munka mellett könyvterjesztő lettem, autó hiányában ide-oda buszoztam. Orosházáról cipeltem a könyveket, három óriási nylonzsákban, úgy hogy eggyel előrefutottam, aztán visszaszaladtam a másik kettőért.
Jelenlegi férjemet szinte a fiam választotta ki nekem. Házasság után Békéscsabára költöztünk. Itt élek immár 1989 óta, s már idevalósinak érzem magam. Kilenc éven át a város óvodáinak törvényességi felügyelője és óvodai szaktanácsadó voltam.
Közben Tamás fiamat felvették a szentesi irodalmi-drámai osztályba, érettségi után pedig segédoperatőr, ill. kameraman lett a magyar „királyi” televízióban. Operatőrnek készült.
Életem legszebb napjait életem legszörnyűbb napjai követték. Az én édes fiam tragikus körülmények között itt hagyta a földi világot.
Akkor biztosra vettem, hogy bele fogok halni. Annyi mindenre rámondjuk ezt, meggondolatlanul. Aztán egy nap rádöbbentem, hogy egyszerűen nem értem, hogy mit mond a főnökasszonyom. Igaz, hogy nem haltam meg, de éreztem, hogy nem sok híja, és előbb-utóbb megbolondulok. Orvoshoz mentem, leszázalékoltak, otthagytam a munkahelyem. Szinte újra tanultam mindent. Hangosan gyakoroltam az olvasást, beiratkoztam az evangélikus kórusba, elmentem dolgozni egy használtruha boltba, mint alkalmazott. Tudatosan küzdöttem, küzdöttünk a rám telepedő depresszióval.
Amikor létrejött a városi Jankay Galéria, kaptam egy telefonhívást, hogy szívesen alkalmaznának tárlatvezetőként. Azóta, vagyis hetedik éve dolgozom itt, részmunkaidőben. Múlik az idő fölöttem. Azt hiszem, nemsokára ideje lesz igazi nyugdíjba menni.
J.M.: Mióta írsz, Erika?
P.E.: Gyerekkoromban írtam első verseimet, de ez nem jelent semmit. Ha megemlíted, az embereknek, hogy verseket írsz, száz közül kilencvenkilenc azonnal rávágja, hogy ő is. Alig akad olyan, aki ifjú korában ne írt volna legalább egy-két verset, leginkább akkor, amikor szerelmes volt.
Én csupán egy őszi, borongós hangulatú versem néhány sorára emlékszem. Valahogy így kezdődött:
„Itt az ősz, kismadaram, éneked még hadd halljam.” Nem volt valami nagy durranás.
Az általános suliban a dicsőségfalon voltak fogalmazásaim, szerettem az irodalmat.
Tudatosan, folyamatosan körülbelül 1985 óta írok. Vettem egy „Fekete könyvet”, abba írtam a verseket. Ezt a dossziét máig is őrzöm, sőt az első önálló kötetembe is bekerült belőlük egy pár vers.
J.M.: Miért kezdtél el írni? Mi inspirál?
P.E.: Hát az csak úgy jön magától. Eleinte talán grafoterápiaként használtam – csak önmagamnak írtam -, de egyre inkább érzem azt, hogy másoknak is van mondanivalóm, amit szeretnék többekkel megosztani.
Az viszont egészen biztos, hogy írás előtt, írás közben nincs helyén az adrenalin-szintem. Szenvedés és boldogság az életem. Nálam ritkán van középút. Amíg le nem írom a belőlem kikívánkozó sorokat, szétszórt, figyelmetlen, feszült, zaklatott vagyok. Ha leírom, sokkal nyugodtabb leszek. Ha örömöm van, akkor abban a kegyelmi gyermekállapotban írom a „gyerekzeteket”. De ebből sokkal kevesebb van, mint a „lélekzetekből”.
J.M.: Hogyan fogadja a környezeted?
P.E.: Fiam és a felmenőim, rajongtak a verseimért, de ők természetesen elfogultak voltak velem. Ők sajnos nem élhették meg, hogy nyomtatásban olvassanak akárcsak egyet is.
A férjemmel egész más a helyzet. Eleinte nagyon ellenezte, hogy írok. Azt mondta, hogy a verselés szomorúvá tesz, pedig nem így van – épp ellenkezőleg, ahogy az imént említettem – az írás felszabadít engem. Jó pár éve azonban fordult már a kocka. Már ő is érzi ezt, igyekszik biztosítani nekem a nyugodt hátteret. Toleráns és belátó, majdnem minden fellépésemre elkísér és kifejezetten büszke a sikereimre, azonban legjobban mégiscsak a gyerekzeteimet szereti.
Békéscsaba fokozatosan ismert meg engem. Először csak néhány barátot, néhány óvónőt avattam be titkomba, nekik mutattam meg a „Fekete Könyvet”. Hét évvel ezelőtt, amikor már a Jankay Galériában, a múzeumban dolgoztam – árultam el itteni kollégáimnak, hogy verseket írok. Ők találtak egy pályázatot, ahová elküldték néhány versemet. Így kerültem be az első antológiába, a Fényzivatarba.
Amint megjelent első önálló kötetem, bekerültem a helyi irodalmi körökbe, folyamatosan hívnak ünnepélyekre, író-olvasótalálkozókra, eleinte a helyi nyugdíjasklubokba, később óvodákba, általános iskolákba, közművelődési intézményekbe. Szerepeltem sajtóban, a rádióban, a tévében. Decemberben három komoly fellépésem volt, hétfőn lesz a negyedik. 2011-ben gyerekzeteim egy részét műsorra tűzte a Békés Megyei Jókai Színház az Ibsen bérlet két gyermekelőadásban.
J.M.: Mik a vágyaid?
P.E.: Szeretnék szakmailag fejlődni, megérni még néhány könyvem, vagy CD- kiadását. Az életben pedig elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok, elfogadni mindazt, amit rám mért a sors. Szeretnék még jobban szeretni, átölelnék mindenkit, ha lenne hozzá végtelenül hosszú karom, és ahogyan József Attila írja „szeretném, ha szeretnének”. Szeretném, ha jobban megbecsülnék egymást az emberek. Ezek olyan közhelyes szavak, de prózában nem tudom ennél jobbat megfogalmazni. Ars poeticámat leginkább egy gyermekversemben tudtam kifejezni. Ez a gyerekzet „ A csigabiga álma”.
J.M.: Van-e példaképed?
P.E.: Minden klasszikus hatással volt rám, mégis kiemelnék közülük két példaképet.
Az egyik Nemes Nagy Ágnes, a másik Weöres Sándor. Mindketten csodálatos alkotók, és képviselték a gyermekvers műfaját is.
A kortárs művészek közül Kamarás Klára a példaképem. Letenyén él, fest, verseket, novellákat és regényt ír. Ő is későn kezdett publikálni, de azóta folyamatosan, intenzíven alkot, az idén megnyerte az Irodalmi Rádió Legjobb Szerzője megtisztelő címet. Szerencsém, hogy személyesen ismerem. Emberként és alkotóként egyaránt tisztelem őt.
J.M.: Elégedett író vagy?
P.E.: Életem történetének ismeretében talán furcsának találjátok a válaszomat, de – igen!
Nem is tudom, hogyan jutottam el idáig. Időnként azt hiszem, hogy álmodom az egészet.
J.M.: Mit üzensz a kezdőknek?
P.E.: Nem vagyok elég bölcs ahhoz, hogy az írótársaknak tanácsokat adjak, hiszen magam is állandóan másoktól tanulok.
Embertársaimnak azonban tudok valamit üzenni, mégpedig azt, hogy próbálják meg méltósággal viselni a sorscsapásokat! Meg azt, hogy a másoknak küldött mosoly gyógyító, hangulatjavító hatással van egymásra és ugyanígy hat saját magunkra is.
J.M.: Munkamódszered?
P.E.: Bárhol, bármikor megszáll az ihlet, írnom kell. Mindegy, hogy mivel. Ha nincs tollam, megteszi egy szemöldökceruza, ha nincs jegyzetfüzet, jó egy vásárlási blokk is. Mindig kézzel írok először. Nekem kell az élmény, hogy odanyomjam az íróeszközt a papírra, hogy azon javítgassak, firkálhassak kedvemre. Amikor ezzel kész vagyok, begépelem a számítógépbe, kinyomtatom, aztán újból átnézem verstanilag, formailag, stilisztikailag. Ez a folyamat tarthat egy napig, de tarthat hónapokig, évekig, hiszen nincs tökéletes vers. Még a nyomtatásban megjelenő írásaimat is legszívesebben pirossal kijavítanám.
J.M.: Legnagyobb sikered?
P.E.: Nem tudom… Már akkor azt hittem, hogy a világ legnagyobb sikerét értem el, amikor kezembe vehettem az első antológiát, amiben néhány versem benne volt. Legszívesebben leszaladtam volna az utcára és mindenkinek megmutattam volna: „Nézzétek, itt, ez a Péter Erika, ez én vagyok!”
Azóta is, minden egyes pozitív visszajelzés szárnyakat ad, teljesen mindegy, hogy a takarítólánykától vagy a köztársasági elnöktől kapom. Egyetlen rosszul elsült megjegyzés viszont (nem a jóindulatú kritikáról beszélek!!!) olyan mély nyomot hagy bennem, hogy napokig rágódom, depressziós leszek, megkérdőjelezem eddigi munkásságomat. Aztán szerencsére jön egy sikeres fellépés és a közönség szeretete újra talpra állít. Az országban egyre több helyre hívnak, és visszahívnak. Oda megyek, ahol kedvelnek. Annyi minden történt velem az életben, hogy kudarc- és konfliktuskerülő lettem. Ez nem biztos, hogy jó tulajdonság.
J.M.: Visszajelzések?
P.E.: Mostanában elég sok visszajelzést kapok a sajtótól, a médiától. Ezekre már utaltam előbb.
Írói vénám önmagam előtti bizonyosítására begyűjtöttem néhány díjat, de már évek óta nem pályázom. Szeretném elérni, hogy ne érdekeljen, hogy a hivatásos ítészek mit írnak rólam. A pályázatok elbírálása szubjektív. Lehet, hogy nálam sokkal tehetségesebbek nem tudnak semmilyen díjat felmutatni és az is igaz, hogy nem tetszhetünk mindenkinek.
A legőszintébb kritikusok a gyerekek. Látszik a szemükön, a mosolyukon, a reakciójukon, hogy milyen voltam aznap.
A legcsodálatosabb érzés, ha Péter Erika verssel köszöntenek, hogy rajzokat ajándékoznak. Egy általuk készített albumba gyűjtöm ezeket, és legújabban felteszem a honlapomra, hogy kölcsönös legyen az öröm.
J.M.: Hol olvashatók verseid, nyomtatásban megjelentél-e?
P.E.: Eleinte nagyon sok internetes oldalon publikáltam, némelyiken még ma is. Rengeteg fizetős és nem fizetős antológiában jelentek meg verseim. Ezeket nem szeretném felsorolni, hiszen részletesen olvashatók a honlapomon. Azt meg tapasztaljátok ugye, hogy milyen jól érzem magam itt a Héttoronyban?
Önálló köteteim:
1. Mindörökké mosoly – versek (Accordia Kiadó, 2005.)
2. Verselhetek 1. kiadás – versek jeles napokra (Móra Kiadó 2007.) Verselhetek 2. kiadás (Móra Kiadó, 2008.)
Ez a Papp Anikó Mira által szépen illusztrált kötet 2007-ben Magyarország három legszebb gyermekkönyve közé került. Második kiadására 2008 májusában került sor, ami kuriózum a Móra Kiadó történetében, hiszen az elmúlt 10 évben egyetlen verseskönyv sem fogyott el ilyen rövid időn belül, ilyen példányszámban a könyvpiacon.
3. Szeretőim a szavak – új versek (Accordia Kiadó, 2009.)
4. A nyakatekert zsiráf – gyerekzetek (Magánkiadás, 2010)
5. Túlhordott ölelés – netkötet (Irodalmi Rádió. Miskolc, 2010)
Egyéb:
Három Holló, CD – megzenésített versek gyermekeknek – Palinta Társulat (Grillus Kft. 2009.) (Kányádi Sándor, Nemes N. Ágnes versei között.)
Esőtánc, CD gyermekeknek. – Dafna, a gyönyörű hangú izraeli énekesnő énekli az általa megzenésített gyermekverseimet. Vele Avi Ben Giora hozott össze, ő ajánlotta neki verseimet, nekem meg Dafna zenéjét, hangát. Ezt a virtuális találkozást tehát, ha közvetve is neki és a Héttoronynak köszönhetem.
J.M.: Köszönöm, hogy ilyen mély bepillantást engedtél az életedbe, a művészetedbe! Szép ajándékot adtál mindnyájunknak!
Beszélgetésünket egy gyönyörű verssel zárom. A téma okán, melyen most dolgozom, ez a vers nagyon sokat ad.
Biztos vagyok benne, nem csak nekem!
Boldogságkereső
Várom magam
egy görbe fánál,
girbegörbe fa,
horgas ágán
sűrű lomb,
gyökérig ér haja.
Szednék belőled,
boldog illat,
elillanó kevés,
elfogyó napfény,
vágyvirág,
szomjoltó szeretés.
Akácfám tudja,
átkarolnám,
innám harmatát,
de messzi, mint a délibáb,
– törzsét sem érem át.
Egy hét múlva – karácsonyi ajándékként: Pápay Aranka
Legutóbbi módosítás: 2010.12.17. @ 10:49 :: Józsa Mara
