Reggel még néhány csúf robbanás rázkódtatta a földeket, de délutánig már nem volt újabb légitámadás, és alig is volt várható, bár persze légitámadásra mindenkor számítani lehetett.
Minden esetre Apa úgy döntött, hogy kimerészkedhetnek egy rövid sétára, egy kis leveg?re a pokolian zsúfolt, zárt óvóhelyr?l.
Az elmúlt tíz napban egy pillanatra sem szünetelt a bombázás, még az éj csöndjét is narancsszín robbanások döreje rázkódtatta.
Nekivágtak hát kézenfogva a rombad?lt város egyik épebben maradt negyedének.
A Kisfiú igazából nem is nagyon emléklezett békére, olyan kicsi volt, mikor kitört ez az utolsó, emberfelettien hosszúra és véresre nyúló háború.
Szeretett apjával sétálni, csak úgy, minden kötelezettség, elfoglaltság nélkül, de hát ez persze ritkán adatott meg nekik.
Kísérteties csend volt a városban. Kísérteties. A fagy is rákeményített, mintha szenvedéseiket kívánta volna növelni, mintha nem lett volna elég a baj.
Azt, hogy szenteste délutánja van, az Apa eddig a percig elfelejtette, mint ahogy valószín?leg szinte mindenki a Városban. Az a hang állította meg, az a hang döbbentette rá, hogy Karácsony van: karácsony.
Zongora szólt az egyik ház ablaka mögött, halkan, elfojtva, mégis világosan hallhatóan áradt a rommá vált utcára a zene.
„A Für Elise!” – suttogta a férfi magában, vagy alig hallhatón. – „Uram, Istenem, a Für Elise! Mikor hallottam utoljára? Vajon mikor?”
„Mi ez a hang Apa?” – faggatta a Kisfiú, és apja zavarba jött.
Hogyan magyarázza el, hogy mi a zongora, hogy mi a zene?
A Kisfiú, a fia, még sosem hallott ilyesmit.
„Tudod” – mondta kis töprengés után – „ezentúl így fogják jelezni ha légitámadás közeleg.”
És nem is tévedett nagyot, mert még a Kisjézus születése el?tt, az est beálltával, egy fergeteges, soha nem látott méret? légitámadás pusztította el végleg a Várost.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.19. @ 12:00 :: Kavyamitra Maróti György
