kisslaki : Keserű sör

Nyomtatás

 ... ha nem tetszik, elmehet, nem kötelező pont Németországban dolgozni… 

A Kisded már egyhónapos – gondolta mélabúsan Imre, ahogy kibámult a januárvégi hóesésbe. Pár kristálypehely a kocsmaablakra ült, s testük rögvest cseppé válva csúszott a semmibe. – Meg aztán a Háromkirályok is hazaérkezhettek az örömhírrel – engedte Imre továbblegelni a fantáziáját. – Igazán nem sok a tömjénért, meg az aranyért. Mirháról meg nem is beszélve – gondolhatták a dühös nagyasszonyok; mindaddig, mígnem a királynői kötelességük az ágyasházba nem szólította urukhoz. –  Imre elmosolyodott, ahogy elképzelte a kapzsi úrnőket. Aztán visszarázta agyát a kocsmába, s jól meghúzta a söröskorsót, amit imént tett Rózi az asztalára. Hirtelen összeszorult a szíve. A sör ízéről eszébe jutott az aradi, állomás resti. Akkor, kivételesen Jutka is vele ívott egy búcsúkorsóval, pedig keserűnek találta. Az utazás előtt még napokig töprengtek, hogy megéri-e a külföldi munkavállalás? Végül az újabb fenyegető levél a banktól megkönnyítette a döntést. Úgy egyeztek meg, hogy Imre csak addig dolgozik Frankfurtban, amíg visszafizetik a bankhitelt. Legfeljebb megtoldja még egy évvel, hogy biztosan nézhessenek majd a jövő elé.

– Most meg már itt rohadok hat éve, s minden elveszett – zuhant vissza Imre a jelenbe, de nem bánta, mert Rózi rendelés nélkül is hozzálibbent egy korsóval. Még frissiben meghúzta, s közben futólag rápillantott a lány hurkás ujjaira, ahogy még egy strigulát húzott a söralátétre.  Akkor villant agyába, hogy ma huszadika van, s éppen hat éve, hogy betért ebbe a kocsmába, mikor hazafelé sietett a kuplerájból. Ott is akkor volt először, de csak azért, mert nem kapott szabadságot. Pedig már két hónapja, hogy eljött Aradról, s szinte fájt már a felesége hiánya. Szeme fényét, a kis Áront sem látta, de mit tehetett? Semmit. A banknak fizetni kell. A főnökét mindez nem érdekelte, csak azt mondta, hogy itt a munka az első, és majd utazhat, ha kevesebb a megrendelés. Egyébként, ha nem tetszik, elmehet, hiszen nem kötelező pont Németországban dolgozni… 

      – Egy snapszot is hozzon, Rózi kedves – rendelte Imre, hogy illően ünnepelje ezt a rohadt évfordulót. Pedig az elején jól indult minden. Akkor még a szoba se került sokba, ráadásul minden Eurót kétszer is megforgatott, mielőtt kiadta volna. Úgy élt, mint egy aszkéta. Az étkezéssel is spórolt, s tényleg csak a legszükségesebbre költött: italra, és a heti utcalányra. Bezzeg örült Jutka, mikor félhavonként megjött a pénz. Az első félév után, ahogy csak lehetősége volt, azonnal hazautazott. De később ritkábbra fogta a látogatást. Ugyanis Jutka kisütötte, hogyha már csak egyszer is kihagynak egy fáradságos vonat utat, háromszáz Eurót spórolnak. Az idő multával, egyre hosszabbak lettek a látogatások közti szünetek. Sokszor hónapok teltek el anélkül, hogy látták volna egymást. Egyszer, amikor Imre a kis Áron ritkán kapott képeit nézegette, rádöbbent, hogy jóvátehetetlenül vétkeztek maguk ellen. Felelőtlenül pénzre cserélte azt az időt, amit Áronnal élhetett volna. 

Idővel Imre egyre jobban túlzásba vitte a takarékosságot. Egy kisebb lakásba költözött, ahol már a kocsma is az épületben volt. Ráadásul evvel nagy szerencse érte, mert megismerkedett a magányos Floricával, aki ott főzött a konyhán. Hamarosan összeköltöztek, mert az asszony is minden centet félrerakott. Ami nem is csoda. Romániában is ritka a gazdag kefekötő özvegy. Miután már úgyis egy fedél alatt laktak, Imrének az utcalányokra se kellett költenie. Jutka persze nagyon boldog volt, hogy Imre – ahogy írta – még túlórát is vállalt a műhelyben. Nem csoda, hogy koratavasszal jó hírek érkeztek otthonról. Az utolsó Lejig visszafizették az adóságot. Egy karácsonyi látogatás során, Jutka élt a lehetőséggel, hogy kilenc hónap elteltével, már ne csak ketten várják a papa látogatását. Na ez a pluszkiadás a babára, bizonytalan időre kitolta a hazatérés időpontját. Már egyre ritkábban látták egymást. Észrevétlenül jött, de egyszer csak ráeszméltek, hogy idegenek lettek egymásnak. Jutka valahogy tudomást szerzett Floricáról. – Pedig a román asszony nélkül, még mindig tartoznának…

Tavaly nyáron, Imre meg se lepődött, mikor egy reggel a postás beállított Jutka ügyvédjének a levelével. Na meg a bírósági idézéssel a válóperi tárgyalásra.

Ő nem marha, hogy elmenjen egy modern inkvizícióra – gondolta, s maga helyett csak egy halom orvosi igazolást küldött, hogy nem tud menni. Meg egy levelet, három példányban; a bíróságnak, az ügyvédnek és egy a feleségének címezve. Többek közt megírta, hogy csináljanak, amit akarnak, ő nem fellebbez, és mindenbe beleegyezik, s tekintsék őt úgy, hogy meghalt a felesége számára. Igazán, helyre kis levélkének sikerült, de azért várhatott volna a megírásával, míg kijózanodik. Na de egye kutya, késő bánat. Csak hagyják békén. Elálmosodott. Ideje már menni – gondolta. Felvette a kabátját, s a söntéspulthoz ment és kért még egy búcsúsört.

     Imre akkor vette észre, hogy Rózi mellett egy idegen nő mosogatja a poharakat. Mikor ráköszönt, rögtön kiderült, hogy magyarul is beszélhetnek. Megörültek egymásnak. Az asszony elmesélte, hogy Pécsről jött és Icának hívják. De csak egy évet marad, míg visszafizetik a bankhitelt, na, legfeljebb rádob még egyet, hogy biztosan nézzenek a jövőbe. A nagymama hál’ Istennek ott van a gyerekkel, tehát nincsen gond. Más is kibírta ezt a kis időt, nem igaz? – mosolygott Imrére. 

– Igen, mi is így gondoltuk Jutkával. Aztán válás lett a vége, és én végleg itt ragadtam – vont vállat Imre.

– Nem lehet, hogyha otthon marad, akkor is elváltak volna? – nézett rá kérdően a pécsi asszony.

– Lehet – vont vállat Imre, és ahogy döbbenten itta a sört, hirtelen megkeseredett a szájában.