Ne bántson kérem kalmár uram!
Tudom, már unja, de ismét csak azzal a
megismételhetetlen karccal álmodtam,
mely rontása helyét hagyta hátamon.
Maga tett illetlenné… Ha pironkodva is írom:
nem csak szívem, de csúnyám is egyfolytában
a maga keltette vágy tüzében ég.
Ne mondja, hogy az a pár rőf selyem,
meg az a pár véka kölesnek becézett
madáreledel térítette el, mert nem hiszem…
Tudom. Én kértem azt az éjszakát.
Maga csak mesterpálcaként tartott kezében,
igézett bennem nőt, s nemet.
De hol a megígért folytatás?
Holnap lejár a kölcsönszerződés, az úr már ideges.
Nem tudtam hazudni tovább.
Bevallottam a varázslatos éjszakát,
majd a hitelben megpakolt gondolát…
Ne bántson kérem kalmár uram!
Tudom, már unja, de mert hittem magában
leveleim szívemből írattak. És tudja mit?
Ha úgy tetszik: hát bután elárultam.
Kereskedni próbáltam egyetlen dolgommal.
Titkon minden apálynál lesem a csatornát,
selymének őrzöm utolsó rőftelen darabját…
De számomra már az is fájdalom:
– ahogy a galambok esznek köröttem…
Legutóbbi módosítás: 2010.12.20. @ 07:01 :: Kovács György