Kócos a házában aludt. Álmában újra kölyökkutya volt és a kis piros labda után szaladt, amit a Gazda dobott egyre messzebbre. Csodálatos játék volt ez, a kettejük közös játéka és a kiskutya nem tudott betelni vele. Boldog csaholással rohant a labda után, hosszú fekete szőre lobogott, a Gazda pedig kacagva bíztatta:
– Hozd vissza, Kócos, hozd vissza, kiskutyám! Ügyes vagy, jól van!
Míg a kutya békésen álmodott házában, a szomszédék macskája, a nagy vörös kandúr leugrott a farakásról s magával sodort néhány fadarabot. A macska riadtan kapaszkodott fel a kerítésre, Kócos pedig álmosan kinyitotta a szemét. Hirtelen azt sem tudta hol van. Az előbb még a zöld fűben száguldott, a labdát kergetve, most pedig a házában fekszik s a kertben rozsdabarna, megfagyott virágok hajladoznak a hideg téli szélben.
– Vajon hova lett a gazda? – nézett széjjel a kutya, de hiába, a gazdát nem találta. Most sem találta. A valóságban már nagyon régen nincs, akivel labdázzon. Amikor Kócos a házhoz került még sokan éltek itt. A Gazda, a Gazdasszony, Zoli fiuk, a lányuk, akit Annának hívtak és a lány férje, Gábor.
Aztán apránként minden megváltozott.
Először a Lányék költöztek el valahova, és utána már ritkán jöttek, akkor is csak látogatóba, igaz, mostanában már két kedves és játékos kisgyereket is hoztak magukkal. Utána a Fiú távozott el hosszú időre, s csak néha tűnt fel egy–egy napra. Végül pedig a Gazda is elment. Beült egy nagy, fehér szirénázó autóba és többé nem jött vissza. Kócos hónapokig ácsorgott esténként a kerítés mellett, fülelve, hogy mikor hallja meg a közeledő, ismerős lépteket, ám hiába. Kettesben maradtak a Gazdasszonnyal. Kócos csak lassan fogta föl, hogy a gazda nem jön haza többet. Egy nap aztán előkotorta a málnabokor tövéből a kis piros labdát és odaállt vele a Gazdasszony elé. Az asszony nézte egy darabig a reménykedő kutyát, majd könnybe lábadt szemekkel befordult a házba. Kócos néhányszor még próbálkozott, de hiába. Végül a kutya megérezte a bánatot, azt, hogy a gazdasszony még csak látni sem szereti az ő számára olyan kedves játékszert. A kis labdát bevitte a házába, elrejtette a szalma alá, és nem vette elő többé.
Olgi szaporán lépkedett hazafelé a nehéz szatyrokkal. Szerencsére mindent sikerült megvennie, amire szüksége lesz. A töltött káposztát még ma megfőzi, mert az melegítve a legfinomabb. A húsleves meg a töltött hús ráér holnap, de a püspökkenyeret megsüti, mert arra csokoládémáz kerül, annak idő kell, amíg megdermed. A fürdőszobát is ki kellene még takarítani, meg felhúzni az ágyneműt, a karácsonyfa is díszítésre vár. Azzal még gondok lehetnek, mert életében nem faragott be karácsonyfát a talpába, fogalma sincs, vajon boldogul–e vele. Az mindig Péter dolga volt, de most már nincs, aki megcsinálja.
Ez lesz az első karácsonyuk Péter nélkül.
Milyen hideg van, felhős az ég, de ezek nem hófelhők. Az idén nem lesz fehér karácsony.
Az utcáról ismerős léptek hallatszottak. Kócos nagyot nyújtózott és elindult az utcaajtó felé. Repesve üdvözölte a nehéz szatyrokkal belépő Olgit, boldogan ugrándozott körülötte, még a lábát is megbökdöste egy kicsit, hogy rá figyeljen.
– Jaj, te kutya, te csak mindig játszanál, hát nem látod, hogy tele van mind a két kezem! – zsémbelt egy kicsit az asszony, de aztán a lába közé fogta az egyik szatyrot és megsimogatta a kutya fejét.
– Remélem, ügyes voltál és vigyáztál a házra? – kérdezte és kedveskedőn megütögette az izgő–mozgó jószág hátát. Kócos megcsóválta a farkát és elégedetten kísérte a Gazdasszonyt az ajtóig.
Olgi gyorsan átöltözött és azonnal dologhoz látott. Leveleire szedte a káposztát, majd a darált húst összegyúrta a rizzsel és az aranybarnára pirított hagymával, sóval, jó sok borssal. Az elkészült töltelékek közé füstölthús darabokat dugdosott, majd feltette a nagy lábost a tűzre, hadd fődögéljen az étel csendesen.
– Na, eddig megvolnánk! – gondolta elégedetten. Jöhet a sütemény! A püspökkenyeret az egész család nagyon szerette, nem múlhatott el náluk karácsony nélküle. Zoltinak is sütött és beletette a csomagba a sok egyéb finomság mellé. Tegnapelőtt adta fel a postára, mára már biztosan abból csemegézett a szobatársakkal. Az ünnepre sajnos nem tud hazajönni a gyerek, karácsonykor csak a családosokat engedik haza a katonaságtól, a nőtlenek majd Szilveszterre kapnak kimenőt.
Megmosta a mazsolát, a nagykéssel összedarabolta a diót, lereszelte a narancsot. Ezt tavaly még Péter csinálta, nyilallt bele fájón. Péter szeretett körülötte sürgölődni, amikor főzött. Hétvégenként együtt készítették a reggelit és az ebédet, főleg télen, amikor a kertben nem volt dolog. A férje mindent a keze alá adogatott, neki csak a főzés maradt.
Mennyire hiányzik, akkora csend van ebben a házban néha, hogy szinte megsüketül tőle! Amikor Anna és Gábor bejelentették, hogy a Dunántúlra költöznek, azt hitte, hogy megszakad a szíve, de csak most – Péter halála után – érezte igazán, mennyire messze kerültek egymástól. Amikor nyáron megszületett a kicsi Lili, egész nap vonatozott, hogy odaérjen hozzájuk. Háromszor is át kellett szállnia és este lett, mire becsöngetett az ajtajukon. Milyen jó, hogy Annáék megvették a kocsit, így könnyebben és kényelmesebben utazhatnak idáig holnap!
– Délután négy óra körül érkezünk, a szentestét már együtt töltjük – írta a levelében Anna legutóbb. Bár már itt lennének!
A tésztát belekanalazta a formába és betette a sütőbe. Amíg sül, addig becsomagolja az ajándékokat. A káposzta felfőtt, a konyha kezdett finom, ünnepi illatokkal megtelni.
Az ebédlőasztalról levette a terítőt és odahalmozta mindazt a kincset, amivel örömöt szeretne szerezni a családjának. Az ő családjukban nem volt divat a pénzen vett ajándék, mindig igyekeztek valami személyre szóló, saját kezűleg készített ajándékkal kedveskedni. Milyen nehéz volt pedig sokszor kitalálni, hogy minek örülne az ünnepelt! A legemlékezetesebb ajándék a férje egyik születésnapjára készült. Hosszas fejtörés után úgy döntöttek a gyerekekkel, hogy Péter az ötvenedik születésnapjára egy listát fog kapni, amelyen a családja ötven pontba szedve írja meg, hogy miért szereti. Hű, de nehéz volt összeszedni, nem is gondolta volna! Nem vagyunk hozzászokva, hogy azon gondolkodjunk, kit, miért szeretünk.
„Figyelmes, megértő, szeret segíteni a főzésben, be tudja kapcsolni a mosógépet, jól táncol, szívesen megnézi velem a romantikus filmeket is” – írta Olgi.
„Szeret együtt lenni a családdal, jó a humora, mindig ad pénzt mozira, jókat lehet vele beszélgetni” – állt a gyerekek listáján. Napok teltek el, mire meglett az ötven szeretni való, jó tulajdonság. Aztán Anna mind az ötvenet felírta egy–egy csontszínű kartonlapra. Olgi képeket keresett hozzájuk, majd az egészet egy selyemszalaggal fűzték össze. Este, amikor Péter hazajött, az album ott állt az ebédlőasztalon a díszkáposzta mellett, melyet Olgi vásárolt kertészkedést kedvelő férjének.
A férfi először az albumot lapozta végig. Néha megállt és visszalapozott, időnként halkan kuncogott magában, máskor meg sűrűn pislogott.
– Nahát – szólalt meg végül hosszas torokköszörülés után –, hogy ti miket tudtok kitalálni! Nagyon köszönöm! Még soha nem kaptam ilyen szép ajándékot!
Majd a gondosan eltitkolni próbált meghatottságtól homályos szemekkel a díszkáposzta után nyúlt.
– Gyönyörű – nézett elismerően feleségére, miközben a fodros zöld és rózsaszín leveleket csodálta. – Te horgoltad?
Majd döbbenten nézte nevetéstől görnyedező gyerekeit és feleségét.
– Mi van, mit mondtam? – kérdezte értetlenül, de választ még percekig nem kapott beszédre képtelen, hangosan kacagó családjától.
A mondás aztán beleépült a családi szókincstárba. Ha a kertben kinyílt egy szép virág, a gyerekek fülig érő szájjal hívták oda anyjukat:
– Nézd, milyen gyönyörű, te horgoltad?
Ha Péternek meséltek valami különleges, szép dologról azonnal huncut mosollyal közölte:
– Ha olyan szép, akkor csak anyátok horgolótűje alól kerülhetett ki!
Mennyit nevettek együtt ők négyen!
Olgi számbavette az ajándékokat. Mindenkié ott sorakozott az asztalon becsomagolásra várva. Annának gyönyörű stólát horgolt, rengeteget dolgozott rajta, még a nyáron elkezdte, de megérte – gyönyörködött a selymes, vékony fonálból készült ruhadarabban. Gábornak bonbont készített. Az aszalt szilvák magja helyére finom csokikrémet töltött, a szilvákat egyenként belemártogatta a csokoládéba, fahéjjal megszórta, majd száradás után egy szépen csiszolt talpas pohárba tette őket. Szalaggal átkötve nagyon mutatós lesz. A veje imádja az édességeket. Az ő kedvéért készítette a mézeskalácsot is, amelyik majd szép, karácsonyi mintás fémdobozban fog a karácsonyfa alá kerülni. A gyerekeknek sapkát kötött és gyönyörű mesekönyveket vásárolt.
– Lesz öröm! – gondolta elégedetten. – Milyen jó lesz újra együtt lenni, nagyokat beszélgetni, játszani a gyerekekkel, szeretgetni a kisbabát!
Karácsony első napján majd kimennek Annával a temetőbe. A Péternek készített karácsonyi csokor kinn van a kamrában. A kertben álló ezeréves fenyőfa ágaiból készítette, a nyáron termett szárított virágokat fűzte a fenyőtűk közé. Ha a temetőbe ment, mindig otthonról vitt csokrot, olyan virágokból, melyeket a férje ültetett, gondozott, amelyeket még ő érintett meg. Így egy kicsit könnyebb volt elviselni a fájdalmat, így egy kicsit olyan volt, mintha az otthonuk, a közös életük egy darabkáját vinné ajándékba a férjének.
Éppen elkészült a csomagolással, amikor megszólalt a csengő. A kerítés mellett Kócos toporzékolt hangos ugatással, az ajtóban meg Gálék nagyobbik fia állt, aki a postán dolgozott.
– Táviratot hoztam, Olgi néni! – mondta a fiatalember, s ő rettegve sietett le a lépcsőkön.
Táviratban még soha nem érkezett jó hír hozzánk – gondolta, míg szétnyitotta a kis papírdarabot.
„A kocsi elromlott, vonattal nem merünk elindulni a kicsivel, nagyon sajnálom anya. Talán majd Szilveszterre. Boldog Karácsonyt! Anna”
Olgi lassan leereszkedett a székre és üres szemekkel bámulta a csillogó csomagokat. Csak lassan jutott el a tudatáig, hogy ennyi volt az ünnep. Még el sem kezdődött és már véget is ért. Tavaly hatan ülték körül az ünnepi asztalt, most egyedül van. Teljesen egyedül.
Kiment a konyhába, kivette a sütőből a pirosra sült süteményt, majd elzárta a káposzta alatt a gázt és egy darabig ott állt a konyhában tanácstalanul és reménytelenül. Holnap szenteste és neki nincs már semmi dolga és semmi várakozni valója. Akár le is fekhet, fejére húzhatja a takarót és remélheti, hogy gyorsan elmúlik ez az üressé vált ünnep.
Másnap délben kiment a temetőbe. Az utcákon senki nem járt, csak az udvarokról hallatszott néha egy–egy vidám kiáltás. Az emberek készülődtek, a tűzhelyeken főtt az ünnepi étel, a sütőkben sült a kalács, minden háznak füstölt a kéménye. Mindig is szerette elképzelni, hogyan ünnepelnek mások. Szenteste, amikor már bealkonyodott, behúzta a függönyöket, és szinte tapinthatóan érezte, hogy most kezdődik az Ünnep. Ilyenkor nem bírt a lakásban maradni. Ki kellett szaladni egy pillanatra az udvarba, hogy felnézzen az égre, kipillantson az utcára, hogy érezze az ünnep illatát, ragyogását, ami szemmel nem látható, de mégis ott szikrázik a levegőben. Jó érzés volt, felemelő és boldogságot nyújtó. Ma este nem megy ki az udvarra.
A temetőben csend volt és nagyon hideg, a fák szinte félelmetesen hajladoztak a metsző szélben, a levegőben varjak keringtek. Óvatosan botorkált a megfagyott rögökön, a szárazon zörgő, halott leveleken. Péter sírja egy öreg fenyőfa mellett volt, zöldje most jól esett a szemének. Elővette a gondosan elkészített koszorút, ráhelyezte a sírhalomra és meggyújtotta az üvegbe helyezett gyertyát. Lekuporodott a sír mellé, két tenyerét rásimította a hideg földre.
– Karácsony van, Péter – súgta halkan, mintha az, aki ott lenn fekszik, megérthetné az ő szavát.
Mire hazaért teljesen átfagyott. Néhány fahasábot dobott a cserépkályhába és teát főzött, hogy átmelegedjen. Jó volt kinn lenni a temetőben, fájdalmas, de mégis jó. Kisírta magát ott a sír mellett s egy kicsit megkönnyebbült.
– Karácsony van – mondta magának. Akkor is Karácsony van, ha egyedül vagyok.
Felterítette az asztalra a legszebb terítőt, a vázába fenyőágat tett és meggyújtott egy gyertyát. Összehúzta a függönyöket, aztán kinyitotta a bejárati ajtót. Az ajtóban Kócos állt farkát csóválva.
– Gyere be! – mondta az asszony. Kócos csodálkozva nézett rá, még soha nem volt a házban.
– Gyere, Kócos! – bíztatta Olgi, mire a kutya átóvakodott a küszöbön. Érdeklődve járta be a házat, mindent megszaglászott, majd odaállt az asszony mellé, aki a cserépkályha mellett üldögélt, forró teával a kezében.
– Karácsony van Kócos – mondta neki Olgi –, ilyenkor senkinek nem szabadna egyedül lenni. Nekünk jó, mert mi itt vagyunk egymásnak.
A kutya figyelmesen hallgatta, mintha értené minden szavát és közben lassan egyetértően csóválta a farkát. Olgi elnevette magát, ás félresimította a Kócos szemébe hulló fürtöket.
– Hadd nézzelek már – mondta kedvesen – hiszen még nem is láttam soha, milyen szép szemed van!
Aztán csak ültek csendesen, az asszony néha lehajolt és megsimogatta a kutya fejét. A kéményben hallatszott hogyan süvölt odakünn a szél, de ők benn ültek a jó meleg kályha mellett és hallgatták a tűz duruzsolását, az égő fa halk roppanásait. Végül elszunyókáltak mindketten.
Hangos beszédre, lábdobogásra, gyereknevetésre ébredtek. Az ajtó kitárult és Anna lépett be rajta, kézen fogva vezetve az ikreket, mögötte Gábor jött, karjában a jól bebugyolált kisbabával. Olgi nem állt fel a székből, csak nézte őket, mint egy látomást.
– Hát ti hogy kerültök ide? – kérdezte halkan. Nem mert hangosan beszélni, mert biztos volt benne, hogy akkor felébred és eltűnik ez a hihetetlen álom. Anna odaszaladt hozzá és átölelte.
– Itt vagyunk, Anya – kiáltotta –, tegnap este derült ki, hogy Gábor egyik munkatársának is errefelé laknak a szülei, ő hozott el bennünket! Jöttünk, mert nem akartuk, hogy egyedül maradj. Anya mi a baj? Miért sírsz? Jól vagy? Ne sírjál, anyukám itt vagyunk mind veled! Boldog Karácsonyt!
Kócos nagyot nyújtózott, szippantott egyet a csípős téli levegőből és elindult, hogy elvégezze reggeli teendőit. Körbeszimatolta a kertet, megjelölte a felségterületét határoló bokrokat a kerítés mellett, kötelességtudóan megkergette a nagy vörös kandúrt, bár fogalma sem volt róla, hogy mit is tenne, ha egyszer, véletlenül mégis sikerülne elkapnia a fürge jószágot. A kerítés mellett egy nagykucsmás férfi ballagott el, azt megugatta, majd felment a gádorba és leült a bejárati ajtó elé. A házban csend volt. Még alszanak – gondolta a kutya – nem is csoda a tegnapi nap után. Micsoda este volt! Miután kiörvendezték magukat, akkor Gábor meg ő – a férfiak – kimentek az udvarra, hogy belefaragják a karácsonyfát a talpába. Nem is tudta eddig, hogy ez ilyen remek munka. Gábor faragta a fát, ő meg óvatosan mögé osont és két lábbal váratlanul felugrott a hátára.
A férfi ilyenkor mindig felpattant és úgy tett, mint aki rettenetesen haragszik. Hangosan dobogott a lábával, meg integetett a kezével, ő meg rohant körbe–körbe az udvarban, már ahogy a jókedvű pulik szokták. Gábor meg csak állt kezében a kisfejszével és kacagott. Nagyon jó játék volt, majdnem olyan jó, mint amikor a Gazdával játszottak! És ma egy új nap kezdődik. A ház tele van emberekkel. A kisbabával még nem lehet mit kezdeni, de ott van a két nagyobb gyerek, azok is nagyon szeretnek játszani. Erről egy remek gondolat ötlött Kócos eszébe, el is indult rögtön a háza felé.
Olgi kilépett a házból és gyönyörködve nézte a napfényben szikrázó, zúzmaracsipkével borított fákat és bokrokat. Micsoda éjszaka és milyen gyönyörű reggel! Aztán megfordult és meglátta a kutyát. Kócos ott feküdt a lépcső aljánál heverő lábtörlőn, az állát a kis piros labdán nyugtatva. Amikor észrevette az őt figyelő asszonyt, felállt. Egy darabig nézték egymást, majd a kutya szájába vette a labdát és elindult vele a háza felé. Már félúton járt, amikor utolérte Olgi lágy, kedves hangja:
– Kócos, gyere ide!
A kutya megállt, majd tétován visszaindult. Olgi kivette Kócos szájából a labdát és nagy lendülettel eldobta. Szállt a kis labda a levegőben, Kócos egy pillanatra sem vette le róla a szemét, de nem mozdult.
– Hozd vissza, Kócos! Hozd vissza, kiskutyám! – kiáltotta az asszony s a kutya szinte kirobbant ülő helyzetéből. Röptében megnyalta az asszony kezét, és hatalmas ugrásokkal, teljes erőből rohanni kezdett a földön pattogó, sebesen távolodó labda után. Okos szeme csillogott a boldogságtól, hosszú fekete szőre lobogott a téli szélben, messziről úgy tűnt, mintha repülne a zúzmarával borított, csillogó bokrok között.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.20. @ 17:00 :: Kovács Lilla Katalin
