Benő még csupán fotográfusinasként tett-vett a fotóműteremben, amikor megvásárolta tüköraknás fényképezőgépéhez az első cserélhető teleobjektívjét. Fényképészkollégái ezek után egyszerűen csak Tele Benőnek hívták, miközben előhívta filmjeit és papírképeit a fotólaborban – vígan fütyörészve.
Ősz volt. Egyszer csak felötlött Benőben, mi lenne, ha nem csak arcokat fotografálna, egy kicsit bemutathatná az új teleobjektívjét az ősznek is: a fáknak, leveleknek, alkonyi égnek; fogta masináját, és elindult az erdőbe. Nagy műgonddal készülődött elcsípni a megfelelő napsugarakat, rőt vállú hegyekre fókuszálta a távolságot, és amíg a blendéjét állította… egyszer csak szöszmötölést érzékelt a közelben. Arra lesve, egy emberre lett figyelmes, kövér, tele bendőjű ember ücsörgött egy tuskón, és olvasott. Olykor hahotázást, néha csilingelő kuncogást hallatott.
Először úgy gondolta, hogy tovább megy – ám kíváncsisága visszatartotta – odalépett az ember elé, majd megkérdezte, hogy jó irányba halad-e a Balaskó-tető felé – jóllehet Benő tudta, hogy merre halad – ám most egyszeriben a könyv foglalkoztatta. A beszélgetés gyorsan beindult, mintha már régről ismerték volna egymást.
– Mit olvas, bátyámuram? – kérdezett rá Benő.
– Ó, kedves, most kaptam egy debreceni barátomtól egy nagyszerű antológiát – s már nyújtotta is a könyvet a fiatalember felé, hogy megnézze azt.
– De hiszen ez egészen friss, látom a borítójáról, hogy 2010-es – csodálkozott csak Benő.
Elég az hozzá, hogy Benő többször járta eztán az erdőt. Még azon a napon, ott, a tuskótól indulva bátyámuram felolvasott, közben alig vették észre a sötétedést, nézte Benő bátyámuram száját, fölötte bajuszszerű pelyhedzés, néhol egy hosszabb szőrszál lengedezett – ahogy beszélt – olyan jókat kurjantgattak együtt, hol előre futottak örömükben, hol hanyatt hengergőztek a füvön, ha valamelyik írás megkacagtatta őket, a telebendő is remegett, de Tele Benő is elfeledkezett magáról, úgy rázta könnyesre szemeit a nevetés.
Ismételten sétáltak egészen az ősz végéig, újabbnál újabb könyvek kerültek elő, felolvasásaik átnyúltak a télbe, még a hideg sem rémítette meg őket, beleélésük intenzitását csak fokozta, ha olykor kesztyűs kezükben acélosodott és rázkódott a jeges széltől, a könyv lapjain található megannyi emberi titok.
Elég az hozzá, hogy a tavasz is elmúlt, jött a nyár, majd elment… a találkozások, felolvasások csak fokozódtak. Mire Benő újra az őszben lépkedett, mellette a száj beszélt; a szavakat hangsúlyozva, ellensúlyozódott a táj szépsége… és furcsa dolgot vett észre a mi Tele Benőnk.
Az eddig bajszos, szőrös, kövér pocakú barátja – mert immár mondhatjuk róla ezt – sudárabb és vékonyabb volt, mint a legegyenesebb fenyő az erdőben, pocakja a sok járkálástól lement, bajsza eltűnt, szőrei hajaj… csak dús varkocsát leste, és rádöbbent az egyensúlyra, amit eddig a fotólaborban keresett, megannyi hétköznapi ember-arcban, íme itt áll előtte, kint a természet kellős közepén, ahol levelet, fát, erdőt jött fotózni… de annak egy éve már!
2010.12.13.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.14. @ 12:00 :: Marthi Anna