Akarom, hát bástyád volnék,
én, az omlatag várfal,
fehér nyomomban
dermedt vizek.
Esténk élén ott
billegett Alíz minden
csodája,
csak egy tiszta
pillanat kellett volna,
egy végtelenségig
lecsupaszított
parány töredék a
ránk rótt időből.
Körülveszlek,
kő vagyok,
rajtam csorbul
a szó.
Karcok csak,
látod, nincs
szakadás,
nézz rám,
ha akarom,
bástyád vagyok,
s te az enyém,
mikor bomlani
kényszerít
örök harcmezőnk,
az illem.
Mélyülne még a csend,
szemérmes kékfehéren,
mint a fákközti
szűz hó,
majd menekülne innen,
ha kő talál követ.
Loppal épülök,
építelek,
érzéki dobbanás,
értelek,
gyönyör és íz,
mint az elém
csent csokoládé
a nyelvemen,
csak egy tiszta
pillanat, egy
végtelenségig lecsupaszított
parány töredék,
mi a mából maradt.
Ránk szakad lassan az éj,
s mi nyugovóra térünk,
földre zuhant
pisla csillagok,
két marék álmodó kavics.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.28. @ 19:56 :: Nagy Horváth Ilona