4.
Csodálatos időszak következett rájuk. Minden virult. Nem telt úgy el nap, hogy ne nyílt volna ki egy pompázatos virág, vagy ne látogatta volna meg őket egy szeretetre, vagy segítségre váró kisállat.
Néhány hét telt csak el, amikor Míra a teraszon üldögélve nagy riadalomra lett figyelmes. A lombok suhogásából tudta valami baj van. Korlin nem volt otthon, éppen az erdőt járta. A házat ilyenkor varázslat védte és néha Repülhess is itthon maradt. Míra feszülten figyelt, aztán megérezte a lábán, hogy valami selymes érinti. Ahogy lehajolt, hogy megsimogassa, rájött, hogy az Tapsi, az ifjú nyuszi úr, akinek most úgy vert a szíve, hogy még ő sem tudta megnyugtatni.
– Repülhess itt vagy?
A madár nyakán az apró csengő jelezte, hogy ott áll a kőpárkányon.
– Repülj Korlinért! Addig én megpróbálok segíteni.
De nem tudott, hiszen a varázslaton, mely kupolaként borult a házra, nem léphetett át, csak Korlin és az állatok. Az erdész amint megérkezett, felkapta a nyuszit és sietve indult annak vacka felé. Ott rögtön kiderült, mi okozta a riadalmat. Az egyik nyúlgyerek beszorult egy korhadt fatörzsbe. Kiszabadította ugyan, de sajnos az egyik lába eltörött, a kétségbeesett kapálózásban. Ölbe vette hát, és hazavitte, mögötte ott nyargalt az egész kétségbeesett nyúlcsalád. Míra azonnal gondozásba vette. Végtelen gyengédséggel cirógatta, míg megnyugodott, majd sínbe tette, hogy jól forrjon össze. Pár nap múlva el is engedték olyan szépen gyógyult.
Ezalatt Lendinben nem volt ilyen boldog az élet. Miután Míra elment Korlinnal, Lucia egy darabig várta, hogy hátha mégsem vállalja a száműzetést és hazajön. Aztán sorra érkeztek a levelek, amelyeket Repülhess hozott, és ő rájött, hogy a lány örökre ott marad az erdőben. Ez a tudat viszont valósággal beteggé tette. Elhitette magával, hogy Míra jönne, csak nem engedik. Naphosszat töprengett s közben csak fogyott, fogyott, nem evett, alig aludt. Ármin és a király aggódva figyelték. Hiába nyugtatgatták és tettek mindenben a kedvére, a helyzet egyre romlott. Egy este aztán Martin nem bírta tovább.
– Ármin gyere velem! – szólt, miután Lucia elszenderedett.
Felvitte, őt az egyik toronyszobába, ahol egy nagy láda állt. A ládán vastag vaspántok voltak melyeket egy különleges lakat zárt le. A láda tetején a királyi címer ragyogott.
– Mi ez?
– Ebben tartom a varázslatokat. Hogy megértsd, az elején kell kezdenem. A világ, amelyben élünk, nem volt mindig ilyen békés. Apám és az ő apja sok háborút vívott a környező népekkel, mert az ott élőkön erőt vett a kapzsiság, irigység vagy tudja az ördög, hogy mi. A nagyapám idején történt, épp egy ilyen vészterhes időben. Egy vándor járt erre, nem volt benne semmi különös, mégis amerre ment az emberek érezték a belőle áradó erőt és nyugalmat. Dór a nagyapám, persze a ránk jellemző előzékenységgel látta vendégül. Vacsora közben aztán szóba került az ország helyzete is. Nem volt szokása panaszkodni, szavaiból inkább az aggodalom szólt. A vándor, akit Altnak hívtak együtt érzett és felajánlotta, hogy közvetít a vitás kérdésben, hátha, így elkerülhető az összecsapás. Másnap útnak indult, de csak hetek múlva tért vissza, arcán gyötrelem látszott. Elmesélte, hogy a Türeliek úgy tettek, mintha hajlanának az egyezségre, és visszaadnák az elbitorolt falut, ám egy éjjelen megtámadták ezzel bizonyítva ártó szándékukat. Dórt épp úgy lesújtotta a dolog, mint Altot. Végül a varázsló – mert az volt a vándor –, mielőtt útnak indult volna adott nagyapámnak néhány tekercset. Elmondta, hogy óvó varázslatok vannak a tekercsen, melyek segíthetnek Dórnak a harcban. Az egyik tekercsen egy jóslat volt, melyet akkor nem értettek és nekem is csak most kezd derengeni. Alt szigorú utasításokat hagyott a varázslatok és varázs tárgyak használatára. Az első és legfontosabb, hogy sohasem lehet ártó szándékkal, használni, vagy olyan helyzetben, amikor van más megoldás.
– Mi volt a jóslat?
– „Tündér rejlik vadon mélyén,
Béke ő maga a napsugár
Ifjú indul megkeresni
Otthonát messze hagyja
A világot átkutatja”
– Miért mondod most ezt el nekem?
– Hát nem érted? Ez a láda itt van már vagy 100 éve, ezeket a dolgokat azóta nem használta senki, amióta Dór győzött Türel ellen. Nem értettük a jóslatot, nagyapám elmondta ugyan, hogy hogyan kell ezeket használni, de azóta sem volt rá szükség. Most viszont értelmet nyert a jóslat. A tündér az erdőben az Míra, az ifjú pedig te vagy fiam. Érted már! Haza kell hoznod Mírát, míg anyád bele nem hal bánatába.
– Mond el, hogyan használjam ezeket a dolgokat és, hogy hol találom a Varázslatok erdejét?
– Én csak egyszer jártam arra, még ifjú koromban. Csodálatos hely volt, szebb és pompázatosabb mindennél, amit eddig láttál. A fák délcegek, égig érők, a virágok ezer árnyalatban tündökölnek. Akkoriban úgy hírlett, hogy az emberek itt megtalálják a boldogságukat.
– De akkor miért kellenek a varázslatok?
– Mert az ember nagyon ért hozzá, hogyan tegye tönkre a csodát. Az erdő melletti falu új generációja kihasználta az erdőt. Ekkor jött el a varázslatok ideje. Úgy hírlik, az erdőt bűbáj védi, hogy többé ne lehessen bántani. Ezért nem jöhet haza Míra sem csak úgy. Itt ez a gömb, ez mutatja az utat, ha a nap felé fordítod. Ezen a tekercsen van a jóslat. Ezt el sem kell vinned. Íme, itt van, ami megvéd a gonosztól. De nagyon vigyázz fiam!! Először az eszeddel és a szíveddel próbálj úrrá lenni az utadba kerülő problémán, s csak legvégső estben használd a tekercset. Ezen a másikon egy olyan varázsige van, mellyel segítségül hívhatsz, ha már semmi nem segít. Hajnalban indulj, az istállóból Szikrát vidd!
– De hiszen ő nem tűr meg senkit a hátán!
– Téged meg fog! Arra neveltem, csikókorától, hogy amikor szűkséged van, rá a legjobb társad legyen. Most pedig menjünk aludni! Holnap hosszú és nehéz út vár rád.
– Vigyázz anyára! Ígérem, hazahozom Mírát!
– Ha az erdőhöz érsz, keresd Ágonfántot a törpét. Ő egyike az erdő védelmezőinek, de ha elmondod neki, milyen nagyon fontos, hogy legalább lásd Mírát, talán segíteni fog. Szeretetünk kísérjen és óvjon! Ne feledd Ármin, hazavárunk!
– Ne aggódjatok! Hamarosan találkozunk.
Ármin még pirkadat előtt útnak indult Szikra hátán. A ló mintha erre a pillanatra várt volna, hogy megmutassa mire képes. Sebesen szárnyalt mezőn és réten, dombon és völgyön, napon és éjjen át. Csak akkor lassítottak, amikor egy faluhoz értek. Ármin kérdezősködött, hogy merre menjen, de nem tudták, vagy nem akarták megmondani, mert a legjobb tanács az volt, hogy legjobban teszi, ha hazamegy és elfelejti azt is, hogy hallott a Varázslatok erejéről. Visszaült hát Szikra hátára és elvágtatott. Amint egy mezőhöz ért elővette a varázsgömböt, hogy útmutatást kérjen:
„Gömb a nap felé
Lelkem lelkedhez szárnyal.
Mutasd az utat, merre vigyen lábam!”
A gömbben ekkor felragyogott egy hegy, és egy sebes folyam, melynek a túloldalán sűrű sötét erdő magasodott. A keskeny ösvény, amely odavezet, csak egy pillanatig látszott aztán eltűnt az egész jelenség. Ármin körbenézett, de először sehol sem látott hegyet. Aztán a látóhatár szélén felsejlett, ahogy havas csúcsával a felhők fölé emelkedett. Arra fordultak, és már nyargaltak is a szélnél is sebesebben. Aztán egyszer csak ott magasodott előttük Forrell hegye. Csak egy keskeny ösvény vezetett felfelé. Ármin ekkor leszállt és óvatosan vezette Szikrát, míg el nem érték a hegygerincet. Itt megálltak egy szusszanásnyi időre. A herceg körbe kémlelt. A szédítő magasságból az elterülő táj olyan volt, mint egy nagy terítő sötétebb és világosabb kockákkal tarkítva. De ami egyből szembe ötlött az a dúsvizű folyam melynek habján megcsillant a napsugár. A folyamon túl egy ködös sötétség, melyről csak sejteni lehetett, hogy erdőt takar.
Erre indultak a hegy másik oldalán lefelé. Lassan ereszkedtek lefelé a meredek ösvényen, de végül mégis elérték a tisztást, melynek a másik oldalán már a folyó rohant, hangját feléjük hozta a szél. Indultak hát egy újabb akadály leküzdésére, észre sem véve a nyári mező pompáját. Egy darabig a folyóparton haladtak, mert nem volt megfelelő átkelőhely. Végül bevezette Szikrát a tajtékzó habokba, s megpróbált átúszni. Ám a víz mind erősebben sodorta őket egyre beljebb, s vészjósló morgással jelezte, hogy kár volt háborgatni őt méltóságában. Ármin néha alábukott, de aztán prüszkölve, köhögve ismét felbukkant. Minden újabb hullámon át kellett verekednie magát, és egyre erősebben kellett fognia a kantárt, ha nem akarta elveszíteni Szikrát. Végül kint találta magát egy kavicsos fövenyen, ahol a víz éppen csak hullámzott. Minden része fájt, mégis csak egy pillanatnyi szünetet engedett magának, s már indult is tovább, hiszen itt volt az erdő, amelyet keresett és ahol végre megtalálja Mírát. De az ösvényt – amelyet a gömbben látott – sehol sem találta. Akármerre indult, mintha a fák el akarták volna állni az útját, ágaik és gyökereik sűrűn fonódtak össze, áthatolhatatlan akadályt képezve előtte. Tanácstalanságában ismét elővette a gömböt. De a sűrű lombkoronán nem tudott áthatolni a nap, hogy utat mutasson, csak gomolygó sötét fellegek látszottak és valamilyen hömpölygő víz, tarajos hullámokkal. Amint azon gondolkodott, hogy mitévő legyen, hirtelen úgy érezte, mintha figyelnék. Valóban, ahogy figyelmesen fürkészte a közeli bokrokat, az egyik mintha megmozdult volna. Aztán egyszerre alakot öltött a zöldruhás kisember, aki kíváncsian figyelte.
(folyt. köv.)
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: P. Borbély Katalin
