A néni hálás pillantásai kísérték Marika minden mozdulatát, ahogy a kékcsíkos tányérból szájához emelte a kanalat, ami aztán addig a peremre helyezett nyéllel pihent, míg ő elmajszolta a levestésztát, sárgarépát.
— Mi lenne ezzel a szegény asszonnyal, ha maga be nem nézne, megint éhen hagyták volna.
Minden nap benézett mégegyszer, mielőtt a váltás megtörtént a délutánosokkal. Csak három olyan beteg feküdt az osztályon, akit etetni kellett, látni akarta, ettek-e, de mindig feltartóztatta valahol, valami feladat. Előfordult, hogy mire a 4-esbe ért, a konyhalányok már összeszedték az edényt. Ezen a napon szerencséje volt Irma néninek, az étel még ott kornyadozott mellette, karnyújtásnyira, mégis elérhetetlen messzeségben.
Amikor behozták, az elé fordított asztalkán ott illatozott az erőleves, de kanala a fiókban, ő meg tehetetlen kezével majdnem levert mindent, mégsem nyílott az a fránya fiók… A nővérek nagy beszélgetés közepette léptek be, egy pillanatra sem a betegre figyelve kezdte etetni az egyik. Állt az ágy mellett, bal kezében tányér, a másikban kanál, a néni meg nem szólt, csak nyitotta remegő száját, próbálta az érkező kanálhoz igazítani, nyelt, pedig már hideg volt az a leves. A szemközti ágynál injekciót adott a másik nővér, főleg egymásra figyeltek, amiről ők ketten beszéltek nem is értette azt Irma néni, inkább csak a felháborodásukat érzékelte a hangjukból.
— Két koszos törölközőt is otthagyott a fürdőben az az öreg, csak nem képzeli, hogy majd én járok a nyomában, mindent összeszedegetni, míg ő az ágyban terpeszkedik? Annyira nem beteg, ha már ki tudott menni.
Amikor a kanál nem nyitott szájnak ütközött, rápillantott a nénire.
— Nem kér többet?
— Mmmm — jött a hang a szorosra zárt ajkak mögül. — Eeee — mutatta volna szegényke, hogy étellel teli a szája, még nem nyelte le a levestésztát.
— Miért nem eszik, így nem csoda, ha nem erősödik! Na, majd elviszi a konyhalány — vetette oda hidegen, letette a tányért, elfordította a tolóasztalkát és visszafordult a másik nővérhez. — Azt hiszi a felesége, hogy egy kis bonbonnal megveszi az embert. Na, végeztél? Jöttök este a Baloghékhoz? Ott lesz az egész kettes bel a szülinapján. Egy olyan szép kis ruhát vettem…
Nevetgélve indultak az ajtó felé.
— Irmuska, megint nem etették meg? — kérdezte a szobatárs. — Pedig olyan finom az a főzelék! Na, én holnap már felkelhetek, akkor majd én segítek magának.
De aztán nyílt az ajtó, és Marika sietett be a megígért papírvattával. Pillanat alatt felmérte a szoba állapotát, a kihűlt ételt, a párnákról lecsúszott fejeket. Felkapta a két tányért — a nővérszobai mikró üresen várta, füle mellett elengedte a haza készülő és beérkező lányok gúnyos megjegyzéseit, csak akkor válaszolt nyugalommal, amikor azt mondta egyik nyeglén, hogy minek töri magát, ezek az öregek már amúgy se húzzák sokáig.
Akkor megállt egy picit.
— Igen, már nem sokáig élnek, de azt éljék méltósággal, mint ahogy majd mi is szeretnénk, ha eljön az időnk — és percek múlva már szelíd mosolyával a csendesen nyámmogó asszonyt simogatta.
Az ajtón bedugta fejét Franciska nővér.
— Igyekezz, már mind itt vannak a délutánosok!
A néni összerezzenve hirtelen lenyelte, ami a szájában volt és kicsit köhögni kezdett.
— Még a levesnél tartunk — volt a mosolygós, nyugalmat sugárzó válasz. — Csak szép lassan Irma néni, ezt mind megesszük, és még itt van a finom tökfőzelék is. Ugye, hogy finom? — igazított ki egy tincset a mélyen barázdált homlokból. — Franciska megrántotta a vállát és bekukucskáló feje eltűnt az ajtó nyílásából.
— Nagyon finom, meleg — súgta Irma néni.
Kint csípős hideg fogadta, gyorsan bevásárolt a szemközti vegyesboltban, aztán futás fel a kétemeletnyi lépcsőn. Férjét már otthon találta, kisfiával érkezett, nem sokkal Marika előtt. Átölelte a vállát és úgy tartóztatta volna…
— Ma kell menned az új beteghez? — kérdezte, míg lefejtette róla a kabátot.
— Igen, tegnap délután vitte haza a mentő a sebészetről.
— Ebédeltél? Kitöltök egy kávét, amíg kezet mosol. Zolika megint hozott egy ötöst. Kriszti ma nem sírt az oviban, amikor otthagytam. Csak azt várd meg, míg hazahozom. Már feltettem az ételt főni, nem baj, ha estig kell ott időznöd…
A fürdőszobából válaszolgatott. Addig ültek együtt, míg a kávé jólesően melengette a gyomrát és eláradt egész testében.
*
A csengő hangjára összerezzent az asszony. Az új gondozónő nemrég ment el, egy órára küldték segíteni, de csak összeporszívózott ahol a papok táncolnak, egyetlen szót nem szólva a beteghez, szinte rá sem nézve, mintha attól félne, hogy megfertőzi a tekintetével. Ahogy elhagyta a lakást, az asszony leült az ágy szélére, két kezébe fogta párja csontsovány kezét.
— Ne félj, én fel foglak táplálni.
— Nagy feladat leszek én neked — mondta nehezen forduló nyelvvel.
— Ó, ne aggódj, mindjárt jön még valaki, remélem, rendes lesz, a doktornő ajánlotta…
És ahogy a bejárati ajtóban ott állt előtte a fiatal nő, hirtelen megmagyarázhatatlan nyugalom szállta meg. Gyomrának egész napos remegése megszűnt, csak nézte az érkező szelíd arcát, és valami különlegeset látott a tekintetében, de még nem tudta, mit.
— Hogy szólíthatom? Én Marika vagyok, engem küldött a szolgálat, hogy ápoljam — fogta meg a beteg erőtlen kezét, és bal kezével gyengéden végigsimította, mielőtt elengedte. — Hogy tetszik lenni? — kérdezte kedvesen.
— Gyenge vagyok — lehelte a férfi.
— Fájdalmai vannak, Feri bácsi kérem?
— A felfekvésem…
Marika leült, tovább kérdezgetett, hogyan kezdődött és mióta sebes, mikor tették fel a decubitus tapaszt, van-e étvágya, mikor ivott, mikor és mennyi infúziót kapott. Türelmesen megvárta a válaszokat, aztán megnézte, mit is kell majd tennie.
A nagy sebre négy nappal előbb ragasztották fel a tapaszt a kórházban, a bőrét az ágytállal horzsolták fel… azóta hetek óta csak nő, növekszik.
Amikor Marika mögött becsukódott az ajtó, a férfi odaintette feleségét és alig érthetően, de határozottan elsuttogta:
— Mióta beteg vagyok, ilyen alaposan és ennyire finoman még senki nem mosott végig. Minden eddigi mosdatás egy merő fájdalom volt — és elmosolyodott, megenyhült tekintettel.
Egy hét elteltével már érthetően társalogtak, a beteg és a nővérke, elmesélte Feri bácsinak, hogy egy nyolc éves kisfiúk és négy éves kislányuk van, de még szeretnének gyereket. Ha gyesen lesz otthon, akkor tovább fogja képezni magát, lesz ideje tanulni… Minden nap megkérdezte, holnap hozzon-e valamit a boltból, gyógyszereket mindig kiváltotta és az asszonynak is kezelte a sok jövés-menéstől feltört bokáját. Tíz nap múlva Marika a feleségre emelte a tekintetét és szelíd mosolyával kísérve közölte, hogy többé nincs szükség tapaszra, a seb teljesen gyógyult.
Megfogta két karját az asszony, és akkor nézte meg jobban a lányt.
— Magának felemás szeme van — csodálkozott rá —, az volt olyan különleges, amikor megláttam.
— Igen — mosolygott újra azzal a megmagyarázhatatlan nyugalommal, ami áradt belőle. — Egyik barna, a másik zöld. — Mondta, és gesztenyebarna hosszú haját egy érdekes, csavaró mozdulattal a pólója alá tűntette el, hogy ne zavarja a mosdatásnál.
A férfi belehalt gyógyíthatatlan betegségébe, temetésén ott állt a nővérke, fejét lehajtva, mintha hosszú hajának súlya húzná.
Évek alatt, ami keveset hallott róla az asszony, az csupa jó, „nem született mindenki nővérnek, mint az a Marika”, mondták. Felhívta az ápolónőt.
— Hogy tetszik lenni? — örült meg, amint felismerte egykori betege feleségének hangját.
— Csak szerettem volna hallani magukról.
— Tanulok, gyesen vagyok, egy gyönyörű kisbabánk született, ahogy terveztük. Már a Krisztikém is iskolás. Zolika nagyon jó tanuló, táncol az iskolai néptáncos csoportban.
Újabb évek teltek el… Összesen kilenc…
Újsághír: Néptáncosok vesztették életüket a hajnali balesetben a Lágymányosi hídon. A jászberényi Jászság Népi Együttes tagjai voltak, Budapesten, a Fonóban tartott táncházból mentek volna hazafelé. A Lágymányosi hídon azonban a helyismerettel nem rendelkező fiatal sofőr a forgalommal szemben hajtott fel a hídra, ahol összeütközött egy postás teherautóval. A helyszínen két 19 éves lány és egy 17 éves fiú meghalt, 31 éves társuk lélegeztetőgépen van. A másik súlyos sérült egy 20 éves fiatalember, neki stabil az állapota, a 18 éves sofőr sérült meg a legkevésbé.
Az anyukájától örökölt kedves mosolyú, szemüveges, szőke Zolika tizenhét évet élt. Marikára gondolok, szeretettel, hálával, és nem értem, miért, miért!!!
http://www.youtube.com/watch?v=8zoLRnwPkuk&feature=related
Legutóbbi módosítás: 2010.12.18. @ 20:24 :: Pápay Aranka
