Placskó Lajos : Az öreg olajfa árnyékában (1477)

Nyomtatás

Paolo Placentio, az ifjú freskófestő sokat küzdött mostanában gondolataival, eszméivel, saját magával.

Az utolsó járvány majdnem megölte. Édesanyja és Francesco atya gondozta a beteget. Édesanyja gyógyfüvekből készült főzetekkel, Boccardo doktor poraival és nem utolsó sorban csodásan aranyló, erőt adó leveseivel gyógyítgatta, erősítette megkínzott szervezetét. Frater Francesco lelkierőt adott beszélgetéseivel, lelki békét és a hit erejét a közös imákkal. Apját lekötötték akkor a birtok felszaporodott gondjai, a harc a fosztogatókkal, a megélhetés nehézségei, így csak esténként látta, de többnyire csak érezte a sötétben, amint homlokára teszi cserzett, hűvös kezét. Csak felépülése után tudta meg, hogy három kistestvérét eltemették a járvány alatt. Apja, Niccolo, építőmester volt. A háború pusztítása után volt munkája bőven, de a fizetség vagy késett, vagy elenyészően kevés volt. Biztos megélhetési forrást csak a birtok jelenthetett, a birtok pedig pont úgy megsínylette a háborút, és az azt követő járványt, mint az emberek. A beszolgáltatások, adók pedig nem csökkentek.

Egyszer csak hívás érkezett Pannóniából. A magyar király, Mathias, a nápolyi hercegnő, Aragóniai Beatrice férje biztos jövőt, szép megélhetést ígért az építőmestereknek, festőknek, mindazoknak, akik mesteri fokon művelték művészetüket. Még a Pápa Őszentsége is a legnagyobb elismerés szavaival beszélt Pannónia nagy királyáról. Nyitott volt az út, az út végén a lehetőség. Niccolo mester — bár már nem volt fiatal —, kész volt elhagyni hazáját, hogy gyermekeinek, unokáinak könnyebb életet, szép jövőt biztosítson. Paolo tudta, hogy apja nem indul el nélküle. Sem Paolo segítsége nélkül, sem azzal a tudattal, hogy egyetlen fiát itt hagyja, nem kezd új életet.

— Gondolj bele, micsoda templomokat, kastélyokat építhetnénk ketten, talán még bazilikát is, vagy várkastélyt — szokta mondogatni. — Neked mi a fontosabb? A családod, vagy a szerzetesrend?

Igen. Paolo megfogadta: ha felépül a betegségből, Isten szolgájaként éli majd életét. Csakhogy itt a család. Apja, anyja, húga. Lóra kapott, és felkereste Francesco frátert a közeli kolostorban. Elmondta lelki atyjának családja lehetőségeit és saját vívódásait. Francesco, mintha nem is figyelne, a felettük terebélyesedő olajfán veszekedő, hancúrozó, hangoskodó verébnépet figyelte mosolygó ábrázattal, majd megszólalt:

— Látod ott azt a féllábú verebet? Menyét kaphatta el, csak az egyik lába árán menekült meg. Egy télen át gyógyítgattam. Olyan kezes lett, hogy szinte mindig a csuhám gallérján ült. Kitavaszodott és visszatért a népéhez. Ma hiába szólítgatom, esetleg elhalkul, rám néz. Megismert minket, az ételünket ette. De pontosan tudja, hogy hová tartozik. Ma a hangosak között a leghangosabb. Te Paolo, Istentől olyan tehetséget kaptál, ami keveseknek jut. Nem a szerzetesi önmegtartóztatás a te utad. Éld az életed, alkoss és gyönyörködtess a művészeteddel! Az alkotásaid a te imáid. Add át a tudásodat gyermekeidnek és másoknak, akiket arra érdemesnek tartasz! Tanulj és taníts! Oszd szét a boldogságot az emberek között a művészeteddel! A legnagyobb szolgálat, ha örömet tudsz adni az embereknek. Ha szépséget csempészel egy—egy szürke hétköznapjukba. Ha mosolyra deríted a keserűségtől legörbedt ajkakat. Sokan nem fogják majd kellőképpen értékelni művészetedet. Lesznek, akik nem tudnak majd mit kezdeni vele, és bizony számosan lesznek olyanok, akik irigyelni fognak és ellenlábasaiddá válnak. Te akkor is csak a szépségre figyelj, az értéket tartsd szem előtt! Látod? Ez a kis oktalan madár tudja, megtalálta helyét Isten szép világában. Te ne találnád meg, aki olyan művelt vagy? Menj, keresd meg a helyed a világban, és adj örömöt az embereknek! Hidd el, megérdemlik!

A fiatal és az öregember egymás szemét fürkészve álltak még egy darabig, majd elbúcsúztak.

Paolo másnap reggel Niccolo mester elé állt: — Édesapám! Mikor indulunk?

… és elindultak az őseim, új hazát és nemzetet választottak. Ezek után mindig magyarnak vallották magukat bármilyen hátrányuk is vált belőle. Az evangélikus hitet vették fel és számos lelkészt, tanítót, zenészt, művészt, orvost adtak e hazának. Ez mind egy göcsörtös, vén fa árnyában kezdődött, és ha az Úr is akarja, még folytatódik.