Ronda, zöld otrombaság…
Az ebédl?asztalnál könyököl, lába lógáz a parketta fölött, arca gy?rötten pihen tenyerében, és nézi pemzlire rágcsált vég? tompa, undok ceruzáját.
Megpróbálja a hegyez?vel kicsinosítani, de az már csak nyírja, nem vékonyan hámozza a csúf fatestet.
Az utolsó pillanatban, amikor már majdnem a kell?en hegyes végre a grafit vége, reccs… Ki is töri az az átkozott.
A fából készített „tütü-szoknyácskák” már nagy kupacban billegnek el?tte, mire mind a két végét kifaragja. Így mégiscsak szebb, valamivel.
De semmivel sem lesz elégedettebb.
A grafit nem finoman csusszan, és nem szép, éjfekete nyomot hagy a papíron, hanem morzsolódva valamilyen meghatározhatatlan szürkét, vagy éppen valami szennyez?déssel mély, színtelen árkot vés, kijavíthatatlanul.
Hogy is lehetne így szépen rajzolni?
És az a rút, sárgás rajzlap. Nem, nem az, amit A/4-es, szép, fehér m?szakinak hívnak… Nem! Csak az a tízfilléres! Amin a vízfestéke finom, élénk színek helyett, csak tompa, szomorú ?szt varázsol, akár akarja, akár nem.
Milyen szép, nagy, kerekgombú festéke van az iskolában mellette ül? Marikának! Színes fémdobozból nagy, élénkszín? szemekkel kacsintanak rá a rajzórán, amikor egy-egy csepp vízzel életre kelti ?ket
– Látod milyen szépek vagyunk? A citromsárga igazi napot varázsol, a tulipán akkor a legszebb, ha mi színezzük. És a kék, igazi égszín, amire annyira irigy vagy. De nézd csak a másik padsorban, a Szeverényi Klárinak huszonnégy szín?je van, különleges, négyzetlakú foglalatban sorakoznak, még az ecseteknek is kényelmes helyet készítettek mellettük. Nevetséges vagy azzal a kék, m?anyag dobozos „Papagáj” festékkel! Micsoda piszkos-sötét színek…
Egy vigasztalója akad. Az ? ecsete is finom mókussz?rb?l készült. De csak azért, mert a rajztanárn? megmondta, hogy nem kaphat ötöst az, akinek a Hercsula márkájú színes aquarell festék mellett nem olyan van. A Hercsulát nem tudták megvenni anyujáék, de az ecsetet igen.
Vigyázta, óvta. Elkeseredett, amikor az elefántcsont szín? száráról lepattant az els? pici festék.
A rajzlap már majdnem tele lett újabb meséjével, amikor a zöld rondaság elkopott hegye még ki is törött újra.
Nagyon szeretne még képzeletében id?zni, történetét befejezni!
Édesapja íróasztalához megy, és megnézi, hátha nyitva felejtette most az egyszer a fiókot. Csak annyira venné kölcsön a ceruzáját, hogy a rajza kész legyen.
De zárva találja. Apja valami cselt eszelt ki – mert nem kulcs kellett a nyitásához -, hogy ne férjen hozzá a féltve ?rzött dolgaihoz. Hiszen sokszor éjszaka jut ideje vizsgamunkáit elkészíteni, s ne akkor kelljen még a rajzeszközeivel bajlódni.
Megmakacsolva magát, szinte az asztal alá bújva próbálja a titkot meglelni, amivel a fiók feltárul.
Megtalálta!
Egy kis pöckön kellett átbillenteni, és már ott is van el?tte minden!
Vakító fehér rajzlapok, késsel t?hegyesre faragott puhabél?, szénfekete ceruzák! Még a finom cédrus illatát is érezi!
Boldogan viszi ?ket az asztalhoz, mit sem tör?dve azzal, mi lesz, ha szülei hazaérnek – addigra el is kell tüntetnie a firkálmányokat -, s hogy ezért a csínyért már verést is kaphat.
Még egy-két órán keresztül a világot csak a rajzolt meséi jelentik számára.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.09. @ 20:28 :: Pulai Éva
