A kapu már rég nem volt meg, amikor oda költöztünk. Sokszor elmentem a ház el?tt, megnéztem a zsalugátereket – és ha kinyitották -, a színes ólomüveg ablakokat.
Sajnos nem tudom felidézni pontosan az alakokat, mert odalent zsémbes öregember lakott a feleségével, aki viszont elutasító volt, alig köszönt.
Ha pontos akarok lenni, az öreg bosnyák csak azután lett zsémbes, miután a mennyezet leszakadt és beborította a vasárnapi ebédl? asztalt.
Lehet, hogy az ölükbe ömlött forró húsleves okozta.
Alig, hogy a tálalásra sor került, az aranyló karikák még be sem fejezték a táncukat a leves tetején, az öregasszony talán a konyhába mehetett a levestésztáért. Azaz dehogy ment ki!
A levestésztát már a tányérok tetején egyensúlyozta be a tágas nappaliba, amikor teríteni kezdett.
Ha belülr?l kifelé néztem volna, az ólomüveg ablakokra láttam volna.
Erre azonban sor nem kerülhetett. A mennyezetr?l lehullott vakolat volt az oka.
A vastagtörzs? diófákon kívül hézagos léckerítés. A járdáról mohos k?lépcs? vezetett a kerti ösvényre, k?lapokkal volt kirakva.
A valamikor hófehér faragott kövekbe belemart az id?. Akár a csahos puli, Tücsök foga a vel?scsont porcos végébe.
A diófák alatt gyöngyvirág. S?r?n záródó levélerdejéb?l ki kellett gereblyézni a diót, vagy a korán kel?k arany helyett meglelték.
A dióverést soha sem lehet id?ben elkezdeni.
A fentiekb?l kit?nik, hogy a széllelbélelt emeletet, tulajdonképpen a manzárdot laktuk.
Ahhoz, hogy feljussak – pedig elég fürge és pajkos gyerek voltam -, be kellett jutni egy verandába, amely el?térül szolgált.
A ház különös épít?je, maga Szent Lukács, hosszú ?sz szakállal, minden ajtót a kert fel?li oldalra nyílóan épített.
A f?lépcs? – sütt?i vörös mészk? lapokból – egészen hátul a kertb?l a konyhába vezetett.
A verandára fehér mészk? lépcs?, de a napos oldalon nem lepte be a moha.
Ebb?l adódik, hogy az utca felé mindössze a színes, zsalugáteres ablakok néztek, és a veranda üvegszemei.
A folyosóra dupla ajtón keresztül lehetett bejutni, ám a teli-ajtót csak télen csukták be, a bels? üvegajtó annyira leszállt, szinte leült a m?k?vel kiöntött folyósra, hogy ágyúlövésszer? robajjal nyílott befelé, különösen, ha teljes súlyommal a kilincsre nehezedtem.
A folyosóról ajtók nyíltak.
A hajdani cselédszoba, ahol egy agglegény-életet él? ficsúr lakott. Barnaságát a téli napon is érlelte, pokrócba tekerte értékes altestét. Egykor kerékpáros bajnok lehetett, mert a túr-de-francot mindig figyelemmel kísérte. Kit tudja, hol vette a francia sportújságot, de minden évben mutogatta.
Név szerint ismert mindenkit, aki számított. Pedig már vagy húsz-harminc éve nem kerekezett, nem láttam, hogy lett volna egyáltalán biciklije.
Barátn?je annál több.
A cselédszobával szemben a folyosón, a hatalmas samottos kályha feltölt? és salakozó ajtaja igaz, rejtve volt. Azt hinnéd széf vagy páncélterem rejt?zött a kalapácslakkal lefestett ajtó mögött.
Amikor a bosnyák veje is odaköltözött, f?teni kezdték a hatalmas kályhát, de a hamu és a szénpor nem jutott a szobába. Szell?ztetéskor kirakták az ablakba az ágynem?t.
Ilyenkor meglestem a test?r-méret? vaskályhát. Csúcsos sisakja volt és nagyon kövér.
Mintha egy közlekedési rend?rre ráadták volna anyám fekete zsákruháját, dereka nem volt.
Kicsit lábujjhegyre álltam, a zsalugáterbe kapaszkodva belestem.
Nem tudtam elképzelni ugyanis, miért a falba töltik a szenet!
A cselédszoba mellett a döng? csigalépcs?, más alatt inkább nyikorgott, de lefelé az árbocként támasztó gerendán szinte pörögve ereszkedtem le, a lépcs?fokokat alig érintve, míg felfelé…
Mint afféle vásott kölyök, a bájgúnár feje felett dobogtam. Mondta is, hogy a hölgyvendége rosszat álmodott!
Ma már nem vezetne félre, de akkor még el akartam hinni, hogy az a hólyagarcú Bea – akit a sz?ke haja miatt megnéztem, amikor a zöldséges Gizinél káposztát vásároltam – álmodni jár az örökifjúhoz.
Felmegyek a lépcs?n, amilyen halkan csak tudok.
Nem akarom, hogy felébredjenek. A konyhak? egy helyen felrepedt, mint a Muzellák arca a harapás után.
De ezt nem lehetett összevarrni, cement kellett volna oda, bár nehéz lett volna akkor is megoldani, mert a beton alól kilátszottak a fagerendák.
Nem ma építették a házat.
Mariska néni ezüstbe foglalt, arany karikagy?r?je vagy a résbe, vagy az erkély korhadó deszkáin át a kertbe gurult.
Az sem lett meg soha, ahogyan az els? karórám sem. Hogyan veszíthettem el a f?ben és vajon ki találta meg?
Rossz szokásom volt a szíját az ing zsebére gombolni.
Felmegyek a lépcs?n, halkan, hogy senkit se ébresszek fel. Benyitok a fürd?szobába, onnan a szobába, nagyanyám visszakerült az ágyamba és ott fekszik fennakadt szemekkel.
Majdnem elbotlom a liliommintás kokszkályha ívelt lábában, mint nagyanyám egykor. Igaz, összeforrt a bokája, de ennek már nem sok a jelent?sége.
Végigmegyek a nagyszobán, kilépek az erkélyre, de sem a bosnyák nem kiabál, sem felesége nem csapja be a zsalugátert.
Alólam elt?nik a földszint, ablakostul.
A dózer kitúrta, a hajladozó padló éppúgy ring és nyikorog, mint régen. Mint régen, amikor az utcai front léckerítése még nem hiányzott.
Az erkély párkányába kapaszkodom és nézem, hogyan kerüli meg a déli nap a szomszéd házat, hogy alkonyat el?tt még egyszer visszanézzen.
Nagyanyám nagyon haragudott, amikor egyik lánypajtásom meglátogatott. Annak a lánynak az volt a szokása, hogy a ballonkabát nyáron se került le róla. S?t, a szobában sem.
Majd kilyukasztották a domborulatai, a gombok megfeszültek, de még leszakadni sem akartak, bármennyire szerettem volna.
Most a fotelben ült és várt rám. Szürke szeme és tág pupillája volt. Most is rá emeli, haján megcsillan a délutáni napfény.
Anyám most sincs itthon, talán a hivatalban maradt vagy netán vizsgáztat.
Ne is feszegessük, más programja sosem volt, vagy tanított, vagy ült a hivatalban, ami a nagyanyám szerint nem munka, csak ok a kávézásra.
Most nem szól rám a nagyanyám, a lány is szokatlanul csendes, kutyám két lábra áll és úgy felejti magát. Nem hoztam kockacukrot, talán a konyhában találok.
Rohamosan ereszkedik az alkonyfüggöny, mire felnyitom a szememet, a szemközti fehér sziklák, vörösen izzanak, a feny?erd? feketére vált.
A szobaúr, a cselédszoba lakója fizet az zugorvosnak vagy az angyalcsinálónak. Még nagyhasú n?t egyet sem láttam, pedig, mintha panaszkodott volna, hogy egyszer elfeledkezett magáról ijedtében, amikor benyitottam a folyosóra, és megcsikordult az ajtó.
Lenézek a kertbe, a kárpitozott fotel a durva fehéres-szürke pléddel, mintha üresen napozna!
A csigalépcs? a semmibe vezet, nem felfelé, lefelé!
Megállok a lépcs? tetején, majd lassan félútig megyek, a falon a rézkarcok elmaradnak. Egy sisakos marcona ember félprofilban. Valaha festmény lehetett, amir?l másolták. De most fekete-fehérben árválkodik.
Egy színezett rézkarcon az ?rangyala kézen fogva vezet egy kisgyereket. Azt mondták, nekem is ilyen ?rangyalom van, de nyoma sincsen.
Amikor leérek az utolsó lépcs?fok helyére, hirtelen felébredek.
Nem ébresztettem fel senkit! Egyedül vagyok. A szobába, ablaka sehová sem néz, szemközt a panelüregekb?l fény sz?r?dik. Éjjel van, a szél játszik a m?anyag zacskókkal.
A kertváros elsüllyed, emlékszem is – a ház helyén utoljára gazos játszótér volt. A drótkerítésre elfelejtettek kaput tenni. Egyszer csak véget ért. A lépcs? – amit a k?lépcs? helyére téglából raktak a télen – elolvadt tavaszra.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.16. @ 11:34 :: Radnai István
