— Tömlöcbe vele! Hogy merészelted ezt közölni velem?
— De uram… Te kérdeztél…
— Hallgass! Nincs jogod ilyeneket mondani nekem!
— De uram… csak segíteni szerettem volna…
— Nem kértem a segítségedet! Takarodj a szemem elől!
— De uram… Szeretlek tégedet és azt hittem, ha hozom az információt, te is szeretni fogsz, amiért készséges vagyok veled…
— Szeretniiiii?… Tégedet? Hogy ilyeneket mondtál?! Én nem kértem!
— De uram… Amikor beszélgettünk, váratlanul előhozakodtál ezzel… Nem is értettem… Csak az igazságot mondtam!
— Igazság? Pletyka az egész! Nem ülök fel a pletykának. Hányingerem van tőle…
— De uram… ezek tények. Tanúkkal, bizonyítékokkal. Az én fejem hull a porba, amiért elmondtam?
— Nem kellett volna! Sem mondanod, sem érdeklődnöd!
— De uram… Nekem eszembe sem jutott, amíg te szóba nem hoztad! Kérlek, higgy nekem!
— Ne lássalak többet! Ennyi a kegyelem. Elmehetsz!
A hírvivő levette cipőjét — mert mazochista volt —, mezítláb elindult útnak, búnak ereszkedett fejjel, szorosan összezárt ajakkal. Nem akart soha többet megszólalni. A száját sem akarta többé kinyitni. Ment, ment az orra után. Fáradt volt már, a Nap égette vándorútján, elhaladt néhány kút mellett, de szomját észre sem vette, nem ivott, nem evett, szája összeforrt, csak ment, ment, véres talppal, átszúrt szívvel, addig-addig, míg összecsuklott az országúton.
Két nagy rakott szekér átgázolt rajta, beleit kitaposta, csontjait összetörte. Az arra járó kóbor ebek elrágcsálták a maradékot. Másnap reggelre híre-hamva sem maradt. Mivel ő maga volt a hírvivő, saját halálát már nem vihette hírül, így senki sem tudta meg az esetet és nem is gyászolta el senki.
Legalább a kutyák aznap este nem maradtak éhen; ennyi volt a hírvivő haszna.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.10. @ 10:26 :: Rózsa Ibolya