Belefáradtunk már,
hogy szőnyeget terítsünk
minden jött-ment elé,
akit sose vártunk.
Megvagyunk nélküle szelíd igánk alatt
áldás és átok közt,
mit ránk hagytak elődeink
s megtetézett a sors próbatételül.
Elfogadtuk.
Nem tudtuk, mit hoz, mi lesz,
jajdul-e a szív csókra, ostorcsapásra.
Örültünk a szépnek, eliramló pillanatnak,
magunkhoz mértük a távolságot és az időt
éltetőn, vagy önpusztítón, hogy lássuk, mit érünk.
A teher érdekelt, amit rám rakott,
vagy mi vettük vállunkra önként.
Ez szabott mosolyt a számra,
fakasztott könnyet, hajolt ránk, mint a kín
gerincropogtatón, fájón,
vagy nyújtott vigaszt, mi bennünk feszült
élet, erő, ösztön.
Húsunkba vájta körmeit.
Ránk hördült, ha kiálltuk,
s meglovagolt,
mikor vérző testtel hulltunk elé térdre.
Mert a baj sose járt gyalog.
Belefáradtunk már,
hogy szőnyeget terítsünk
minden jött-ment elé,
hogy úgy mozgasson,
mint fogyó levegő a tüdőt,
tüdő a szívet összetörve.
Csak szólni akarunk, nem hallgatni,
magunkért, egymásért
míg nyoszolyás tűzünk szabadon lobban,
s nem emel gátat idő, tér, és bilincs.
Sorsunk terhe át nem adható,
alakít, formál,
mint a tiszta szó, egyenes beszéd.
Mély vermekből fényre visz,
hogy lássunk
végtelen tükörtengelyén
a Földnek.
Belefáradtunk már,
a várakozásba
hogy jön s ígér tévedhetetlenül.
Fejet hajtottunk, ki tudja hányszor
megadón, mikor éjfélt ütött az óra,
mégis magunkra hagyott
vak sötétben körözve cél nélkül,
mint eltévedt vándort,
ki imát mondani
honába lopva visszajár.
Az éj kidőlt pezsgőspohár,
megrészegít, sarlót akaszt belénk a hold.
Most vési testünkre a strigulát
vérrel és könnyel az idő.
Mi hagyjuk, mi mást tehetnén
Jutalom ez, vagy büntetés?
Ki tudja?
Itt állunk a le nem terített szönyegen,
mintha nem várnánk senkire
és… mégis eljön.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.31. @ 16:51 :: Seres László