Fehérneműjét a székre tette. Ránézett az orvosra és megpróbált elhelyezkedni a vizsgáló asztalon. A lábának nehezen talált helyet. Behunyta a szemét. Fények vibráltak szemhéja alatt.
— Készen vagyunk! — hallotta.
Gyorsan felöltözött. Pár mondat, s már szapora léptekkel sietett haza. Táskájában a kórházi beutalóval.
— Holnapután! — sóhajtotta —, s véget ér, mint egy rossz álom.
— Nem is velem történt! — nyugtatta magát.
Másnap telefon. Tamás hangja:
— Minden rendben ment?
— Igen… — suttogta elhalóan, s még hozzátette… — holnap…
A hívás megszakadt. Beütötte a nevet, várt. Foglalt jelzést hallott.
— Majd később… — gondolta.
Azon a reggelen különösen feszült volt, akárcsak pár hónapja, de ez más. A várakozás rossz ízű feszültsége.
Papírok aláírása, kórházi felvétel.
— Beleegyezik? — Gyorsan aláírta.
A műtőasztalon utolsó gondolata Tamás volt, aki azóta sem kereste.
Bódultan ébredt, kis fájdalmat érzett, aztán mély álomba zuhant. Este izgatottan kereste a telefonját. Meg kell nyugtatnia Tamást, minden megoldódott. A telefon hosszan kicsengett. Senki…
— Biztos a haverokkal lóg! Majd holnap! Úgyis hazamehetek.
Hajnalban hullani kezdett a hó, nagy pelyhekben. Lassan betakart mindent, port, szemetet.
Délfelé már kezében volt minden lelet, zárójelentés. Sietett. Otthon azt mondta, Szilvinél alszik, buli lesz. Nem is nagyon kérdezősködtek. Apja külföldön van, édesanyja az épp soron levő barátjánál.
— Minden rendben lesz! — nyugtatta magát, bár az orvos szerint pár nap pihenés otthon még nem ártana.
Megvonta a vállát. Amikor hazaérkezett az üres lakásba, meg sem lepődött. Estefelé már nem volt maradása otthon, elindult csak úgy, sétálni egyet.
A város szélén, ott a parkban egy padon két alak összeborulva. Közelükbe érve felismerte őket, Tamás és… egy lány a diszkóból. Megállt mellettük. Kis időbe telt, míg észrevették.
— Kiengedtek? Ilyen hamar? Dobd le magad! — nézett fel Tamás és odébb csúszott a félig havas padon. Leült. Nézett maga elé, csak úgy, gondolatok nélkül. A cigaretta csikk körbe járt. Mélyet szívott belőle, de ez a bódulat más volt, mint régen. Kórház szagú, keserű. Felállt. Eldobta a csikket a hóba és lassan elindult haza.
— Hova sietsz? Küldöm a lét a dokinak, csak most épp nincs annyim! — hallotta távolról.
Vissza sem nézett.
Idézet netről:
‘2010. november 30. nana
“Pécs | Akad olyan tizenöt esztendős lány, aki már másodszor feküdt be abortuszra, a szülészeti klinikára. Legutóbb a napokban.”
