Szürke égbolt alá csorog a tél,
összefekszik fény és sötétség,
a fák, mint lengő nagy árnyékok
kapaszkodnak a téli szélbe.
Korhadó törzsükön
ismeretlen körvonalakká
vésődnek a tegnapok.
Szívkarcban jelek,
szeret, nem szeret,
betűkbe árvult isten-gyermekek.
A szétterülő holdvilág
szigorú lámpafényében
csupasszá vetkőznek
a tiszta hangok,
a versbe némult szavakat
ujjaimmal temetem szívemig.
Fájva, vajúdástól vajúdásig,
vérkörök zúgó áramlásában,
apátlan, anyátlan ringatásban,
a kimondott, a leírt szavak
álruhás kísérteteit.
Az idő ingaléptekben halad,
rákúszik a meredek falakra,
parázsló csillagok fényéből
hókristályokat karcol az ablakra.
Az emlékek ma
az égig magasodnak.
álomhatáron túl
hatalmassá nőnek a csendek,
a szökő szél mögött
fagyos levegő rezeg.
A hold megtorpan
a reszkető horizont szélén,
széttörik benne a csend,
jégszilánkjaiba botlik
a mezítlábas fény.
Könny helyett ma vér hull
Isten fagy-kék szeméből.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:15 :: Szilágyi Hajni - Lumen
