Ez az Írás most nem tör?dik az Olvasóval! Magának szól, magáról. Nem kíván érdekes, izgalmas, megnyer? és általában véve bármi olyan lenni, ami csak azért az, ami, hogy a szimpátiát kivívja. Így önfeledten szórakoztatni sem kíván. Az írás már eleget szolgálta az Olvasót, kicsit bele is unt. Ha az Olvasó mégis erre téved, tegye azt ?szintén és saját felel?sségére, hálát érte pedig ne várjon!
Írásnak lenni annyira nem jó, mint ahogyan nem jó lenni bármely más, az ember alkotta, önkifejezés céljára szolgáló eszköznek lenni sem. Annyi gúnyt, igazságtalanságot, irigységet és ostobaságot, mint én, még senki sem volt képes elviselni, f?leg nem jobbára pihenés nélkül. Ajtómon állandóan kopogtat egy önkifejezésre vagy éppen önfeláldozásra vágyó, de végtére is többnyire hálátlan lélek, aki éppen a történelem elferdítésén, avagy annak netán pont megmentésén fáradozik, s ha nem ezen, akkor saját segélykiáltásának közreadásán, vagy mások elcsukló hangjának szócsöveként, profetikus jelleget öltve: üdvözít? prédikációin. De, mikor is kapok én voltaképpen ?szinte hálát mindezért?
Most elég! Elég lett abból, hogy vannak szerz?k, s mint olyanok, gyakran a helyesírás szabályit nem, csak a helyes sírás patinás variánsait könnyezik bet?kbe, kopott kavicsokból álló szó és mondatláncokra f?zve így eltékozolt sejtjeim! Vagy, ha gyöngysorról is beszélünk, az is csak hamisan tündököl az intellektus csalóka lámpafényénél, míg a szív sugara nem nyilall felé, leigázva a villanykörte fémszálait.
És elég lett abból is, hogy ha mégis minden ellenállásod ellenére testet öltöttél: mert értéket képviselsz, nem tör?dnek veled, vagy inkább leszel kritika tárgya, mint a kívánatos embereszmény bet?kben, szentenciákban, sorokban alakot ölt?, ünnepelt hírnöke, ha pedig éppen nem vagy érték, öncélra vagy az embereszmény megcsúfolására használnak.
Rabja és igavonója vagy te az Olvasónak. Málhás szamárként cipeled hátadon érdektelenségének súlyát. A történelem intervallumában ugyan lábadat vetetted, mint „Írásbeliség”, de kialakulásodra is csak azért és onnantól lehetett igény és szükség, hogy el?dödet, a szóbeliséget szenvtelen és önként eltemette az ember, mikor már mit kezdeni nem tudott vele, mert szelleme és tudata lejjebb süllyedt, de f?leg mert a szerz?k kiléte, individuumuk dicsfénye oly lényegessé vált.
Valaha jól megvoltunk egymás nélkül, Te és Én, kedves Olvasó! Nem hiányoztunk egymásnak. Aztán mondhatni, hogy egymásba szerettünk, de mint minden szerelem, ez is viharos, sokrét? és könny?vér? kapcsolat volt, olyan, amit az ?szinte lélek nem bír a végtelenségig állni s egy id? után csendesen hátrálni kezd bel?le, majd egy nap végleg nem tekint felé vissza, ám mely mindig nyomot hagy, legalább az egyik félben. Most már csak te hiányzol nekem. Én neked nem! Készülsz felváltani valamivel, ahogy korábban a szóbeliséget velem, vagy már fel is váltottál. Ma már csak ritkán végzed el velem szemben korábban önmagad irányába természetes elvárásként támasztott kötelességed. Nem olvasol, s helyem átveszi életedben valami rendetlen.
Ha már az írott formát nem keresed, mondhatnánk erre azt, hogy egyfajta módon visszatérsz a szóbeliséghez, s ez valamelyest vigasztalna is, hisz tudom, annak idején én voltam a titkos szeret?, kibe menthetetlen belehabarodtál, s úgy igazságos, hogy visszatérj a megcsalatotthoz az én káromra. Ám ez cseppet sem igaz. A szóbeliség korának fontos jellemz?je, hogy memorizál, megjegyez, tartalmat közöl. Ebb?l ma csak a közlési igény tetten érhet?, ám nem a tartalmasé, a tartalommentes közlési igényé. A szóbeliséghez való visszatérést akkor fogadnám el, ha ez tudatszinted korábbi szintre való emelkedésével járna együtt.
De ma napok alatt feledésbe merül egy élet, egy eszme, egy közös, egy h?, egy idea, egy hagyomány, egy kultúra stb. Az ember minden nappal többet felejt, és többet temet. Egész társadalmak és földrészek váltak f?állásban temetkezési vállalatokká.
Ez tehát a tartalommentes közlés vaskora. A tudattalanból kiöml?, válogatatlan igazságérzetek pusztító, ömlesztett jajgatása. Hiszen már nem olvasol, nem fogadsz be, csak élsz, közölsz és taszítasz minden rendelkezésedre bocsátott erkölcsöt. Régen valaki voltál, ma már csak a „bárki lehetsz” eszményt éled, de nem leszel senki sem. Beszélsz, közölsz, cselekszel, a világba ordítod elméd vetít?vásznára kivetített illúzióid, akkor is, ha nem figyel rád senki. Engem a sarokba, egykedv? polcok sorába gy?rtél dísztárgynak, vagy könyvtárak mélyén ?rzöl állandó felügyelet alatt, hogy saját teremtésedben ne zavarjalak, így nekem marad a morgás és a szeretlenek önmarcangolása.
De csak csendben – hisz jobb ma az el?vigyázatosság – meg kell vallanom valamit!
Én szeretlek, s akkor is szolgálni foglak, ha te már egyáltalán nem szólsz hozzám Kedves Olvasó!
Legutóbbi módosítás: 2019.07.16. @ 12:00 :: Adminguru
