A balkán sarkán az élet fényűzése nem volt nagy divat. Élt mindenki, ahogy tudott. Addig nyújtózkodtak az emberek, míg a takarójuk ért. Helyesbítek, egy kicsit tovább. A takaró alól kidugták sokan a lábukat. Volt, ki csak bokáig, volt, ki csak térdig vagy derékig, de olyan is volt, ki nyakig ült az adóságban. Pár éve még bátran vették fel a kölcsönöket a bankokból. Nem számított, hogy szekéren vagy luxusautóban utazott az illető, a lényeg a pénz. Csak úgy dőlt az emberek kezébe, boldoggá téve őket pár pillanatra. De a készletek elapadtak, a tolvajok jól jártak és a nép meg, ahogy vidéken mondani szokták: bevette a kefét.
Munkalehetőség vajmi kevés volt, s ami volt, az is alul volt fizetve. Sokan a jobb jövő érdekében külföldöt választották. Volt, ki lopni ment, volt ki pincérkedni, legalább is itthon ezt mondta, hogy egy előkelő bárban dolgozik, és a patron nagyon a szívén viseli a sorsát. Sóska Jóska is beleunt ebbe a nincstelen életbe. Mint minden ember, ő is a jobbra vágyott. Vásárolt magának részletre házimozi rendszert, LCD képernyős televízióval, mert megunta már a Sokol rádiót hallgatni. Bőrfotelt hozzá, a fa lóca helyett. A rádió hallgatására nagyon megfelelt a lóca is, de tévézni mégsem illik egyenes háttal és zsibbadt fenékkel, ezért muszáj volt a fotel is. Egy fürdőkádat is vett, hogy ne minden reggel a lavórban mosakodjon, vagy jobb esetben kint az itatónál, ha a reggel nem volt annyira hideg. Megajándékozta magát még egy mobiltelefonnal is, hogy legyen mit kitenni a bárban az asztal tetejére. A gond az volt, hogy a pénz egyre kevesebb lett hónapról hónapra, és a részelteket éppen csak, hogy ki tudta fizetni. Még a kocsmáról is lemondott, csak nehogy elvegye tőle a bank a fürdőkádját. Mert ha az ember megszokta a jólétet, akkor biza nehezen mond le róla. Ím, Sóska Jóska biza megszokta, hogy a fürdőkádban áztassa magát, ne pedig kint a csillagok alatt losbátolja meg testét, miután kikecmergett a disznóólból, bokáig szarosan.
Vasárnap reggel lehetett, mikor megszólalt először a mobiltelefonja. Hiába volt meg már egy jó éve, még eddig soha senki fel nem hívta. De most külföldről jött a hívás, egyenesen Pozsony városából.
— Halló, én a Sóska Jóska vagyok, kivel beszélek? — tette fel a nagy kérdést izgalmában, életében először.
— Szia, Józsikám, én vagyok a Gombás Feri, hallasz jól? — válaszolt neki a vonal túlsó végéről egy ismerős hang. Gombás Feri már több éve elment szerencsét próbálni a nagyvilágba. A faluban mindenki tudta, hogy valahol keményen dolgozik és jól keres, de hogy hol, azt senki sem.
— Józsikám — szólt újból Feri. — Gyere ki ide Pozsonyba, a Wolkrova utca 15-be, ha tudsz, mert kellene munkaerő. Jól meg van fizetve ám — kiáltotta Feri rozsdás hangjával a készülékbe.
— Mit kell csinálni? — tette fel a kérdést Jóska, s annyira izgatott volt, mintha magával az úristennel beszélgetett volna.
— Papírmunka az egész, csak papírmunka. Irodaházban kell — és csend lett.
Jóska döbbenten vette tudomásul, hogy a telefonja lemerült. Káromkodott egy nagyot, hogy ilyen csakis vele történhet meg, aztán gyorsan beszaladt a házba, kivette a telefon töltőjét, bedugta a hálózatba és bekapcsolta a készüléket.
Eltelt egy óra, két óra, de Feri nem hívta vissza.
— Kutya mindenit, most lehetett volna belőlem valaki. Irodában dolgozhattam volna kint külföldön. Papírmunka! Elbírtam volna — mérgelődött pár pillanatig. Aztán úgy döntött, hogy belevág a nagy semmibe, aminek egy kis fény van a közepén. Ha Gombás Ferinek sikerült, nekem is fog. Pozsonyba elutazok, az utcát is tudom, Wolkrova utca, mi kell ennél több. Holnap reggel indulok is.
A szekrény tetejéről előkerült a nagy bőrönd. Mivel irodai munkáról van szó, egy szép szürke öltönyt is belerakott. Persze, más neki nem is volt. Ezen kívül még három pár zoknit, mellé két csirkeszárnyat. Egy törülközőt, mellé egy jó füstölt kolbászt. Alsóneműből úgy gondolta, elég lesz kettő, mivel irodában fog dolgozni, és így csak minden szombaton kell cserélnie. Így marad ideje kimosni a másikat és még meg is fog száradni a következő szombatra. Még tett pár apróságot, azaz fogkrémet, szappant, egy golyóstollat, borotvát, kovászos uborkát, és két zacskót. A zacskókat a zsebébe gyűrte, hogy ha rosszul lenne útközben, legyen mibe hányjon.
Fogta a bőröndöt, kiment a közeli vonatállomásra, hol jegyet vett és meg sem állt Nagyváradig. Már ott tátotta a száját, hogy mik vannak. Villamos, sárga villamos, piros villamos és micsoda nők, ilyeneket csak a tv-ben láttam — gondolta magában. De hamar túltette magát a csodán, és buszra szállt. Azzal elment Budapestig, hol még jobban meresztette a szemét. Na de mik vannak itt, apám, ha látnád, azt hinnéd, álmodsz. Még jó, hogy csak rádiót hallgattál, és nem mozdultál ki a faluból. Biztos szívrohamot kaptál volna a csodálkozástól. Na de engem, engem már felkészített a televízió — motyogta magában. Budapestről vonattal indult tovább, de mielőtt elindult volna, úgy két órája volt a várakozási ideje. Megvette a jegyet, felült a vonatra és az ablakából figyelte az embereket — Hátha szerencsém lesz és erre jön Gálvölgyi János, akit a tv-ben láttam, vagy Lagzi Lajcsi. Erre gondolva még jobban figyelt. De hiába várta őket Jóska, egyik sem járt arra, hogy üdvözöljék őt. A vonat elindult és Pozsonyig meg sem állt. Ha meg is állt valahol, azt Jóska nem vette észre, mert mélyen aludt. Nem volt neki szokatlan ez az ülős alvás, hiszen a bőrfotelében sokszor aludt el tévénézés közben. Könnyen utazott, szerencséjére, hiszen anyanyelvén tudott mindenkivel beszélni. Idegeskedni meg nem idegeskedett még a banki tartozásáért sem. Meghagyta a közeli családtagjának, Sóska Olgának, hogy míg haza nem jön, fizesse valahogy ki a számlákat, mert ő dupláján fogja visszafizetni neki, mikor hazajön az új Mercédeszével. Az a kis tartalék, ami erre a hónapra volt félretéve, azt az utazás felemésztette Pozsonyig. Még annyi maradt, hogy egy taxit fogjon és elvitesse magát a Wolkrova utcába.
Valahol az utca elején kiszállt az autóból, fizetett, hogy mennyit fogalma sem volt, aztán körültekintően elindult befele az utcába.
Úgy öt perc sétálás után megérkezett a Gombás Feri által megadott címre. Kicsit aggodalmasan bámult felfele egy magas épületre, mely előtte állt. Egy félig kész irodaház volt, melyből az utcára is kihallatszott, hogy munkálatok folynak a belsejében. De mivel nem volt jobb ötlete, hogy hova menjen, és Feri ezt a címet adta meg, úgy döntött beljebb megy, hogy körülnézzen. A bőröndöt, melyet eddig a jobb kezében tartott, áthelyezte a balba, arra gondolva, hogy ha kezet kell fognia valakivel, akkor ne akadályozza az. Óvatosan megnyitotta a bejárati ajtót, majd belépett rajta. Hirtelen egy kínai férfi ugrott elé. Valamilyen idegen nyelven kezdett neki hablatyolni, és mérgesen kifele tessékelte. Jóska persze, mint aki a világ nagy nyelvésze lenne, nemes egyszerűséggel úgy gondolta, hogy ez valami félreértés lehet. Mit is keresne itt Gombás Feriő Egy ilyen helyen, mikor ő irodában dolgozik. De azért csak kinyitotta a száját.
— Gombás Feri itt van? Én Gombás Ferit keresem — mondta, akár egy igazgató.
— Homán Fáei, haha, yes, ja, da — válaszolt a kínai és a zsebéből előkapott egy rádióféleséget. Beszélt valakivel, ugyanazon az érthetetlen nyelven, aztán hátat fordított Jóskának és visszaült a kapu melletti bódéba. Ott aztán szépen hátradőlve székéből, tekintetével Jóskát célozta meg.
Betonkeverők zajában és a déli harangszó dalában megérkezett Feri. Mosolyogva közeledett Jóska fele. Fején műanyag fejvédő, kezén kesztyű. Ruhája koszos volt.
— Szia, Jóska, hát nem tudtam, hogy jössz, vagy nem jössz. Jókor jöttél, már ma kezdhetsz. Emberhiány van! Gyere, megmutatom, hova tedd le a csomagod, hol lesz a szálásod, aztán egyél valamit.
Jóska kicsit megszeppenve bámult hatfele, aztán elindult Feri után, az úgynevezett szállásra. Egy sötét kartonokkal teli szobába vezette, ahol legalább fél tucat vaságy volt beállítva és mellettük, úgy a földön, mint az ágyakon, ruhák voltak szétszórva.
A két barát gyorsan falt valamit, majd leöblintették jóféle hazai pálinkával.
— Na, kapd fel a melós ruhád és gyere, elég jól megfizetnek — szólt Feri és indult is vissza a félig kész épületbe.
Jóska nem erre számított. Munkásruha nem volt nála, csak a gondosan összehajtott öltönye és az utcai szerelés, melyben érkezett. Így hát abban ment dolgozni.
— Figyelj Ferikém, a telefonban azt mondtad, papírmunkát végzel egy irodában, vagy valami ilyesmit említettél, mielőtt megszakadt a vonal. Ehelyett itt vagy és kőműveskedsz, vagy mi a fene — szólt Józsi. Feri mosolygott egyet az orra alatt, majd viccesen csak annyit mondott: — Te is papírmunkát végzel ma. Itt van kétszáz zsák cement, fel kell hordani a hetedikre. Papírmunka ez is, hiszen papírzsákban van.
Józsi nyelt egy nagyot. Pár másodperc elteltével férfiak jelentek meg. Mintha az emberi bőrszín szivárványát testesítették meg volna. Szokatlan arcok, szokatlan beszédek. Józsi újból nyelt egy nagyot meglepetésében.
— Bemutatom a munkatársaidat — szólalt meg Feri. — Lee Kínából, Ahbdulla Afganisztánból, Mohaco Indiából és Paktum Pakisztánból. Ezekkel a férfiakkal fogsz dolgozni, míg én intézem a főnök dolgait és megyek anyagot beszerezni. Van még kérdésed, barátom? Ha nincs, akkor munkára fel!
— De… De milyen nyelven beszéljek én ezekkel az emberekkel? — értetlenkedett Józsi. Gombás Feri csak legyintett egyet és már indult is tovább. Mintha szólt volna valamit, hogy majd megértitek egymást, de az sem biztos, hogy azt válaszolta. Józsi a vállára vett egy zsákot és elindult a kínai után.
A nap így telt. Fel-le, súllyal-üresen. Az idegen férfiak néha-néha beszéltek egymással, de sokszor csak mutogattak egymásnak. A nap már lemenőben volt, mikor Feri visszaérkezett. Minden munkás lassan visszasétált a szállására, ami abban a szobában volt, ahol az ebédjét fogyasztotta el Józsi. Az egyik ágy alól az afganisztáni kihúzott egy lavórt, melybe vizet töltött egy ötliteres kannából. Nem sajnálta a vizet, az utolsó cseppig kitöltötte azt. A lábait belemosta, majd lehemperedett az ágyára és közben a szoba másik sarkába bámult éhes szemekkel, ahol a kínai férfi éppen egy nagy lábosba kavargatott valamit, egy gáztűzhelyen. Mellette a földön legalább húsz tojásnak a héja volt ledobva. Közben az indiai férfi is megmosta az arcát a tálban, melyben az előbb a társa lábat mosott. A pakisztáni férfi Józsira mutatott, s intett neki, hogy menjen mosakodni.
— Micsoda? — gondolta magában Józsi. — Lavórban mosdjak az után, hogy otthon fürdőkádban áztathatnám magam? — mérgelődött. Lassú léptekkel odasétált a lavórhoz, mely jó nagy volt. Még ha összekucorodott volna, akkor bele is ülhetett volna és kényelmesen tudta volna áztatni magát. Kezeit a vízbe mártotta, hogy a mai nap porát lemossa. A hideg víz nem esett jól neki. Tenyereit összehajlította, hogy arcába húzza a vizet, mikor hirtelen egy fekete láb ereszkedett bele a lavór másik felébe. Felnézett és a pakisztáni barát mosolygott rá. Nem szólt neki egy szót sem, csak a lábait kezdte mosni közvetlenül Józsi mellett. — Ennek a fele sem tréfa. Én itt nem mosom meg az arcom az biztos gondolta magában —Józsi. Lassú léptekkel odasétált Ferihez és csendesen megszólalt.
— Egy fürdőszoba vagy egy zuhanyzó van itt az épületben?
Feri mosolyogva bámult, aztán valamit hangosan, idegen nyelven mondott válaszként. Erre a férfiak mind hangosan nevetni kezdtek.
— Józsikám, ha jól belehúzunk akkor lesz fürdőszoba egy jó félév múlva. Akkor vezetik be a vizet ide. Addig beosztjuk azt a kis vizet, amink van. Persze jobb napokon azért megfürdünk kint az udvaron a betonkeverő mellett, ahova a víz van vezetve. De most, hogy jön a tél, csak itt bent mosdunk.
— Huuu, ennél még az itató is jobb volt — gondolta magában Józsi.
Ekkor a kínai férfi, ki eddig a szoba sarkában a lábost kavargatta, odalépett Józsi mellé és a pakisztáni férfi lába mellé dugta a kezét a lavórban. Ott lemosta róla a tojás maradványait, majd egy gyors mozdulattal a lábost a szoba közepére tette, egy székre. Erre minden férfi odahúzódott a lábos köré, és ki kanálla ki kézzel, enni kezdett belőle. Józsi is belekukkantott, hogy mit kavargathatott a kínai. De mikor meglátta azt a csömörlős, sárgásfehéres, marmeládé-szerű valamit, mely egy agyonégett lábos alján volt, elment a kedve az evéstől.
— Én ebből nem eszek, az biztos — remegett Józsi magában. Táskájából óvatosan kihúzta a kolbászát, és kisétált vele az épület udvarára. Ott aztán csendesen megette, és a kis falujára gondolt. Milyen jó lenne most otthon lenni a tévé előtt…
Egy jó fél óra elteltével visszasétált a szobába, ahol már mindenki aludt. Ő is lefeküdt az ágyára, összeszorította a szemét és elaludt.
Így telt el négy nap anélkül, hogy az épületet elhagyta volna. De a negyedik nap elfogytak a készletei, és választania kellett. Vagy belemártja kezét a nagy lábosba és egy jót eszik a barátokkal, kikkel még igazából egy mondatot sem váltott, vagy úgy csinál, mint a cigány lova. Megszokja az evés nélküli életet, amíg bele nem hal. A papírmunkából egyre nehezebb és több lett. Ferit sem látta, csak nagyon ritkán. Úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Idegenekkel egy idegen országban, kik szintén idegenek. Egy hét telt el, mikor döntött. Inkább választja a kevesebbet otthon, mint itt a többet. Feri közbejárásával kifizették neki a munkát, mit végzett, mely épp elég volt, hogy hazamenjen. De azt a kis pénzt is alig akarták neki odaadni, azzal az indokkal, hogy egy hetet nem szokás kifizetni. Hazafele nem nézte a tájat, sem a városokat. Sósak Jóska nem nézett semmit, nem volt oly annyira lelkes, mint arrafele való útján. Budapesten is, akár egy zombi, úgy váltott járatot.
Nagyváradon sem látta már a villamosokat, mik mellette mentek el. Tekintete csak akkor ébredt fel, mikor már a templomtorony látszott. Falujának temploma. Otthon páran megkérdezték tőle, hogy milyen munkát végzett kint külföldön, s esetleg nem-é tud nekik is ajánlani valamit. Mire ő csak annyit felelt:
— Keressétek fel a Gombás Ferit. Ő papírmunkát végez, csak papírmunkát.