Vénülök, kezemben fogytán az erő,
de lelkemben sokasodok.
Az ősidő köszön vissza rám,
álmaimban hegyeket lépek át.
Talpam alatt sziklák omlanak a mélybe,
tenyeremmel tengerárt simítok lágy hullámokká,
szavam csillagok kéklő fényét ragasztja az égre,
napot teremtek, életet a földre.
Szürke reggel ébreszt,
a fogyó hold néz rám szánakozva,
könnyem nem fénylik
a vibráló csillagok között.
A kelő nap vakít,
lábam alatt a végtelen elfogyott,
mi szép volt, hűtlen szeretőként elhagyott.
Mozdulatlan, szótlan a csönd köröttem.
Fáradt vagyok.
Már akarom a nyugalmat,
visszaszámolok,
a csöndbe lépve elhallgatok.
S még egyszer a múlt századi
blokkoló kártyámra húzom a nyikorgó kart,
m?szakom végét jelzi az utolsó számsor,
lelkem az ördögnek ajánlom, és kérem
„se szám, se írás ne legyen fejfámon”.
Fogadj magadba örök álom.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.11. @ 16:35 :: Tiszai P Imre