Vandra Attila : Törpefenyők III.11. – A vád

Noémit munkáját végre elismerik.

A diákok közt a legszimpatikusabb tanár, a szül?k, kiknek gyermekeit nem tanítja, kérik, hogy tanítsa az ? gyereküket is… Az igazgatón? elismeri, bár van egy óvatos figyelmeztet? megjegyzése is: Túl személyes a kaocsolata a diákjaival.

 

A vád

 

– Nálunk is idióták a rend?rök, de egy ekkora hülyét, mint ma reggel, életemben nem láttam! – nyitott be Noémi a tanáriba magából kikelve. – Képzeljétek, egy dán n? letette a gyermekkocsit az árnyékban, amíg két percre bement az üzletbe kenyeret vásárolni. Amikor kijött, a gyermekkocsi mellett állt a rend?r, letartóztatta, s elvitte megbilincselve[1].

– Jól is tette! Az ilyeneket sterilizálni kellene, nehogy még egyet csináljanak! – felelte Eve.

– Még egy tizenkét éves gyermeket se szabad magára hagyni[2], nemhogy egy újszülöttet! Végre egy rend?r, aki ellátja a feladatát!

– De hát mi baja lehetett volna két percig az alvó babának az árnyékban? – kapkodott leveg? után Noémi. Még ha fel is ébredt volna, felülni, kifordulni még ne tudott volna! Csak két percre hagyta magára!

– Tudod, hány gyermeket rabolnak el évente Amerikában?

– Azokat a gyermekeket céllal rabolják el. Váltságdíjért. Vagy perverz alakok. De azoknak nagyobb kell – védekezett Noémi.

– Vagy gyermektelenek, hogy megspórolják az örökbefogadási procedúrát – vetette közbe valaki ironikus hangon.

– Az a n? dán állampolgár. Láttam, útlevelet vett el?, hogy igazolja magát – vette Noémi a védelmébe a n?t.

– Akkor is be kell tartania az amerikai törvényeket!

– Egy külföldinek meg se fordulna a fejében, hogy itt ilyen abszurdak a törvények!

– Ó menj már el, úgy csinálsz, mintha téged magadra hagytak volna a szüleid!

– Els?s koromtól egyedül jártam iskolába. S nem falun laktam, hanem Brassóban. Akkoriban 150.000 lakosa volt. Busszal mentem, haza pedig gyalog. A kulcs a nyakamban volt. Akit kísértek a szüleik, kinevettük, lenéztük, csúfoltuk!

– S amikor hazaértél?

– Megmelegítettem az ételt magamnak! S ha nem volt otthon kenyér, lementem az üzletbe, és vettem.

– Magadra önthetted volna! Megégethetted volna magad! Vagy úgy hagyod a csapot, és árvizet csinálhattál volna! S?t! Magadra gyújthattad volna a házat!

– Meg is égettem! Másodszor vigyáztam! Azt pedig tudtam, hogy a t?z nem játék!

– Egy tizenkét évesnél kisebb gyermek még felel?tlen, nem lehet magára hagyni. Hány, de hány baleset történik!

– Tizenkét éves korában csettintésre felel?ssé válik? – akadékoskodott Noémi. – Egy másik csettintésre pedig teljesen feln?tté húsz éves, és 364 napos korában[3]? A felel?sséget meg kell tanulnia egy gyermeknek, és hozzá kell szoknia!

– Ha már megérett annyira, hogy rá lehessen bízni a felel?sséget!

– Tizenkét éves koráig a budira se mehet anyuka felügyelete és megkérdezése nélkül, tizenhat éves korában pedig autót adunk a kezébe! Felel?sség nemcsak kor, hanem nevelés kérdése is!

– Nem látod be Noémi, hogy egyedül vagy ezekkel az abszurd véleményeiddel?

– Nincs egyedül. Nekem is kulcs volt a nyakamban. Én is egyedül és gyalog jártam iskolába. Pedig én is Grodnoban n?ttem fel, amely nem egy kisváros, ha nem is New York. Délutánonként kimentem focizni, és estig a szüleim nem láttak. Nem hordtam térdvéd?t biciklizéskor, s én javítottam, ha elromlott. De megtanultam magamra vigyázni – vette védelmébe Bronek Noémit. – Ha a gyermeket úgy kezeljük, mint potenciális felel?tlent, vagy potenciális rossz gyermeket, akkor azzá is válik. Gondolom, ti is tanultátok az egyetemen az önmagát beteljesít? jóslat törvényét. Amerikai pszichológusok jutottak erre a következtetésre[4].

– Ti kelet-európaiak… – ironizált John. – Azt hiszitek, mindent jobban tudtok…

A cseng? vetett véget a vitának.

Noémi még odaszólt Broneknek.

– Dzsekuje!

– Szivesen – felelte Bronek magyarul, majd angolra fordította a szót. – Azt azért elhallgattam, hogy egyszer édesanyám már a sürg?sségre telefonált, amikor hazaérkeztem…

– Mit kaptál érte?

– Egy karórát – tartott Bronek hatásszünetet. – Többet nem késtem el. Megtanultam, hogy a szüleim izgulnak miattam – felelte Bronek.

– Akkor érdemes volt! – nevetett Noémi.

– Miért, te mit kaptál volna?

– Azt hiszem én is karórát – felelte Noémi. – A legnagyobb büntetés, amit valaha kaptam szüleimt?l, az volt, hogy: „Tudod, hogy hibáztál?” vagy: „Annyira sajnálom, ezt a vázát!”

„Édesapád is 28-as?” – tette hozzá Noémi gondolatban, de nem mondta ki. Magyarázhatta volna Szilágyi György versét. Nincs honnan ismernie.

 

Jack meg is jelent h?ségesen az els? pótórán. Lehetett látni rajta a görcsös igyekezetet, hogy megértse. Végül csak kezdett látszani rajta a haladás. Jack az óra végén kétszer is megköszönte. „Hálás gyermek” – gondolta Noémi.

– Akkor jöv? héten ugyanebben az órában mértanozunk – bocsátotta el a fiút.

A következ? héten is jött Jack, de a harmadik héten már nem. Amikor Noémi másnap megkérdezte, hogy miért nem maradt ott pótórán, csak ötölt-hatolt, s kerülte a tekintetét. Volt valami furcsa a fiú egész magatartásában. Noémi próbált beszélgetést kezdeményezni vele, de nem bírta szóra bírni. Még jobban bezárkózott. Noémi úgy döntött, nem er?lteti, csak Eve-nek, az osztályf?nökének hívta fel a figyelmét a fiú furcsa magatartására. Eve megígérte, hogy figyeli fog rá, bár neki nem t?nt fel a Jack magatartása.

 

Péteken órák után már a hétvégi programjára gondolva csomagolta össze a holmiját, amikor hívatta az igazgatón?. Egy férfi volt nála. Amint az igazgatón?re nézett, rögtön látta, hogy valami nagy baj van.

– Az úr Mr. Abraham Nicholson a Reynolds család ügyvédje. A hölgy Miss Noémi Dzsigmond Jack matematika tanárn?je – mutatta be egymásnak.

Noémi ösztönösen kezet nyújtott az ismerkedési rituálé keretében, de az ilyenkor szokásos „Glad to meet you[5]” már torkán akadt.

– A Reynolds család nevében jöttem panaszt tenni szexuális zaklatásért.

– Micsodáééért? – döbbent meg Noémi. A gondolatai valósággal leblokkoltak ennek az abszurd vádnak a hatására. Még azt se volt képes kinyögni, hogy „De hát könyörgöm, mivel zaklattam? Mit tettem, amit annak min?sítenek?”

– Nagyon jól tudod, hogy Jack egy érzékeny kamasz, mint az összes korabeli gyermek. Visszaéltél ezzel, és tanári státusoddal, s nyomást gyakoroltál rá, hogy kettesbe maradjatok, ahol ölelgetted, tapogattad.

– Ez alávaló hazugság. Ez kitaláció!

– Ne izgulj, mert tudjuk bizonyítani. Fényképünk is van.

– Miss Dzsigmond, jobb, ha ezt a beszélgetést csak ügyvéded jelenlétében folytatod tovább – figyelmeztette az igazgatón?.

– Az igazgatón?t már felvilágosítottam a helyzetr?l, hogy az iskola tegye meg a megfelel? adminisztratív intézkedéseket a gyermek védelmében. Ez itt pedig az idézés a kerületi ügyészségre, kedden délután 1 órára – nyújtott át egy borítékot. Ez pedig a névjegykártyám, ha netán velem akarja felvenni a kapcsolatot – mondta Abraham Nicholson, majd távozott.

– Szemenszedett hazudság! – próbált Noémi magyarázkodni.

– Remélem igazolni is tudod! Figyelmeztettelek, hogy túl közel kerültél a diákjaidhoz. Nem hallgattál rám. Ha bebizonyosodik, nemcsak tanári pályájától búcsúzhatsz, de be is zárhatnak.

Noémi érezte, hogy kimegy a lábából minden er?. A kétségbeesés, ami úrrá lett rajta, képtelenné tette bármilyen érvelésre. Szédült, lába remegett. Miközben kitámolygott, a fejét is beleverte az ajtófélfába. Jó fél órába telt, amíg a Chevybe[6] mert ülni. 20-30-al vánszorgott haza, nem mert gyorsabban hajtani, érezte, nem ura a reflexeinek.

Bob nyitott ajtót.

– Mi történt? A hamunak szebb színe van nálad! Elütöttél valakit?

– Ügyvédre van szükségem! – bökte ki kétségbeesetten. A táskájába nyúlt, átadta az idézést, majd lehuppant a hallban lev? fotelba. Bob azonnal átment a nappaliba, s hallatszott, hogy telefonál. Amikor kijött, felöltözött, s csak annyit mondott:

– Egyetek, ne várjatok rám! – majd elhajtott.

A dinnernél mindenki hallgatásba burkolózott. Noémi csak turkált az ételben, majd felállt, elnézést kért, majd a szobájába ment. A lekényszerített néhány falattól hányingere lett, de hányni nem tudott.

Egy id? után az öreg McGregor kopogtatott az ajtón.

– Köszönöm, a jó szándékodat, Mr. McGregor, de szeretnék magamra maradni… – utasította el a közeledést. Az öregen látszott, hogy nehéz szívvel tesz eleget a felkérésnek.

Este már kés?n jelent meg Bob, elégedett arccal.

– Nyugodj meg, elintéztem. Kedden se kell menned az ügyészségre kihallgatásra. Visszavonta a vádat.

– Hogyan? – szusszant fel Noémi, de még mindig hitetlenked? volt a hangja.

– Lefizettem.

– Mit csináltál? – meresztette tágra Noémi a szemét.

– Így volt a legegyszer?bb. Az senkinek se lett volna jó, ha a sajtó is felhajtást csinál az ügy körül.

Bobot nagyon meglepte, amikor Noémi hálás köszönet helyett csak annyit mondott, hogy:

– Hagyj magamra. Egyedül akarok maradni – felelte Noémi fagyosan.

Bob szemmel láthatóan sért?dötten távozott.

 

 

 

[1] A 90-es évek elején megtörtént, újságban olvastam róla. A cikk nem fejtette ki, hogy mi lett végül a n? sorsa.

[2] Amerikában err?l törvény rendelkezik.

[3] Amerikában nem 18, hanem 21 éves kor a feln?tté válás kora. 21éves kor alatt letartóztatnak például, ha alkoholt fogyasztasz. G. W. Bush 19 éves lányát, Jennát is letartóztatták emiatt. (http://madeinamerica.blog.hu/page/2 )

[4] Lásd: A. R. Pratkanis-E. Aronson: Rábeszél?gép és E. Aronson: A társas lény.

[5] Örvendek az ismeretségnek.

[6] A Chevrolet beceneve.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
Szerző Vandra Attila 757 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.