A szülőszobába érve valótlanul magas, sikoltozó hangokat hallottam az elfüggönyözött rész mögül:
— Ányóm, ányóm, édesányóm, mér szűtél á vilógrá!
Aztán pillanatok alatt felcsendült egy még magasabb hangocska, válaszolva a megkínzott mamájának. Mikor kitolták az anyukát, a tolókocsin egy bájos fiatal cigányasszonyt pillantottam meg, aki ráadásul palóc dialektusban beszélt, mosolyogva, boldogan, hogy túl van az egészen, egészséges kisfia született. Így aztán én is derűsebben néztem a megpróbáltatás elé.
Lányom akkora volt, hogy egy nővérke két marokra fogva hozta ki szoptatni, míg a többit fél kézzel osztották ki, hármasával sorakoztak a karjukon a babák, mint a vekni kenyerek.
— Akkora ez, hogy egyedül megy le a liften — évődött velem a főnővér.
Mikor a szülés előtt meglátta a hatalmas, előreálló pocakomat az arab ügyeletes orvos, felkiáltott:
— Mi éz? Áll mágábán éz á tyérek?
Egy nap éktelen üvöltés töltötte be a szülőszoba folyosóját. Tolták végig az újszülötteket, a „tálalón” lapjával befordítva szorongtak egymás mellett, míg máskor katonás rendben sorakoztak, mint a közlegények eskütételnél, most úgy üvöltöttek, hogy mindegyik egy hatalmas vörös szájjá változott és tekergett, vonaglott az egész gyerekkupac. A nővérkék sebesen kapkodták le a kocsiról, és szinte dobálták széjjel, hogy minél hamarabb elcsendesedjenek az éhségtől reszkető porontyok. Ordítva mind egyforma volt. A vöröslő fejek lassan kezdtek halványulni, a mozdulatok lenyugodtak, ahogy az első néhány kortyot magukba szívták. Én is elkezdtem emberszámba venni a magamét, vizsgálgattam, mennyit változott az előző etetés óta. Jé, mitől lett ilyen koszmós a feje? Milyen sötét a bőre, az eddig megszokott fehér arcocska a rózsaszín pírrel mintha erősen bebarnult volna.
Meg aztán sose szokott ilyen veszett erővel szívni, majd kiszakad a hátam. Ahogy apró barna kezecskéjével gyömöszölte a mellemet, pillantásom megakadt a karszalagon: Kolompár Márió.
— Nővérke, elcserélte a babákat, a fehér lányom helyett egy barna fiút kaptam, hol a gyerekem?!
— Itt van nállam — hallottam a kedves palóc tájszólást a terem végéből. — Né féljen mán, szopik szépen a kislónyká — mondta büszkén.
— Igen — szólt be az ajtón a nővér —, most már csak fejezzék be, aztán majd visszacseréljük, ne zavarjuk meg a gyerekeket, csak rákezdenék újra.
Így aztán a harcias kis roma fiúcska nálam beindította a tejelválasztást, ami addig alig-alig szivárgott, a rosszul szopó lányom meg végre jóllakott a bő tejű anyukától. Hirtelen eszembe jutott anyósom története, ő is egy gyenge kis cigánylányt kapott egyszer szoptatni az erőteljes fia helyett. Lehet, hogy ez a csere sem volt véletlen?
Legutóbbi módosítás: 2011.01.09. @ 11:24 :: B.Tóth Klári