Egészen véletlenül jártam arra… Ahogy megpillantottam az üzlet névtábláját, egyből bevillant sok minden, amikről már csaknem el is feledkeztem. A felirat hatására talán, vagy nem is igazán értettem, milyen okból kifolyólag ugyanaz az érzés kerített hatalmába, amit egyszer már átéltem, valamikor, talán még középiskolás koromban.
A múltbéli történetbe belekezdve ismét jelentkeznek bennem azok az érzések, amelyekről akkor és ott azt gondoltam, ezek az életem utolsó gondolatai, érzései.
Még a szülői házban laktam, édesapám, akivel még ma is megbeszélek néha dolgokat, ha tanácstalanná válok az élet valamely problémájával szembetalálkozva, s ha úgy gondolom, feltétlenül szükséges zavarni ezzel őt.
Örülök, hogy belekezdtél ennek az írásnak az olvasásába, kedves Olvasó! Örömöm részben öncélú, melyet kicsit beárnyékol az a gondolat, hogy vajon mi lesz a véleményed rólam, miután gondolataimat megismered?
Vannak, akik nem törődnek annyira, mások véleményével, tudom, néha bárkivel megeshet ilyen.
Amint megláttam a boltot, amint elolvastam a homlokzatára felerősített hirdetményszerű feliratot, félelemmel teli, vegyes érzelmek kerültek elő valahonnan, az emlékeim közül.
Tudtam, ha ezt valakinek elmesélem, egyszer, valaha is, nem fogja egyből érteni, mit is akarok én mindezzel a múltbéli dologgal. Lehet, azt gondolja, na jó, ebből a sületlenségből ennyi elég. Egyébként is hány éves lehet ez a figura? Hogy jön ahhoz, hogy múltbéli valótlan emlékeket rángat elő? Ez manapság különben sem divatos. Ennek ellenére elmondom azt az élményt, amit említettem, helyesebben, amiről azt állítottam, igen hasonlatos volt a névtábla olvasásakor általam ismételten megtapasztalt riasztó félelemmel. Történt mindez egy derűsnek induló, nyár-eleji napon, mikor nemhogy a középiskolát, de még az adott tanévet sem fejeztem be. (Megjegyezném itt, hogy életem tele van befejezetlen dolgokkal, amit bizonyos értelemben szeretnék továbbra is e szerint folytatni.) Tehát, hogy szavamat ne felejtsem: néhány nappal talán a tanévzárás előtt, már az érkező nyár forró szelei által körülsimogatva, a család munkába, iskolába, boltba, stb. indulása közepette, édesapám még visszapillantott a kerítésünk mellé egykoron ültetett fáira, majd látva, hogy az ágak már igen közel helyezkednek el az ugyancsak a közelben levő magasfeszültségű villamosvezetékhez, meghagyta nekem, mint gyermekei legidősebbjének (már tudom, miért vagyok néha olyan öreg, hogy magam sem hinném el), hogy az ágakat feltétlenül távolítsam el, egy arra alkalmas időpontban.
***
Volt még ebben a régi időben egy következő nap is, no, nem mintha manapság már nem volnának ilyen napok, már hogyne volnának. Ezt csak holmi tudományos, vagy áltudományos, de mindenképpen valamely híres, s nagy múltú külföldi országból származó megfigyelések szokták kideríteni. Most is így történt ez. Az iskolából első utam haza vezetett. Emlékszem, többen meg is fordultak, mert kettőnk közül főleg engemet figyelhettek meg. A velem lev, engemet támogató „első utam” nem volt felfedezhető, mint ahogy általában is így szokott mindez velem történni.
Megfigyelhető volt az is azonban, hogy mintha neheztelne rám valamiért ?, az utaim közül az első. Hamarosan rádöbbentem, azonban a feltehető okra: kis betűvel írtam… oh!
Igen, ez lehetett a baj oka. Át is írtam, gyorsan: „Első Utam”- ra. Barátom nagyon hálás volt mindezért: legközelebb már nem haza vezetett, hanem előbb tettünk egy kis kitérőt. Miután sikeresen befejeződött a „kitérésünk”, eljött a beígért otthoni teendő ideje. Az úgynevezett „Faház”, amelyet még apám épített jórészt felvonulási épület céljára, egy olyan hely volt, ahol a kerti tevékenységekhez szükséges szerszámokat is fellelhette, aki kerti munkát akart folytatni.
Én nem akartam ugyan, de kötött az adott szó, valamint egy öreg pók is, éppen a tető alatt.
Mit sem törődve a vallásos pókkal (keresztes volt az Istenadta), elkezdtem felkapaszkodni, fűrésszel a kezemben a renitenskedő fiatal, netán platánfára.
A fa – várakozásomtól eltérően – szerencsémre nem ellenkezett, simán hagyta, hogy a csúszós, nyirkos kérgén egyre feljebb kapaszkodjak. Így azután teljes erőmből másztam. Itt megállnék egy pillanatra – nos nem a mászás okozta fáradtság miatt, de talán mégis valami magyarázatra szorulna a „teljes erőm” kifejezés, még mielőtt azt bárki is kétségbe vonná.
Nos, maradjunk talán annyiban, hogy „nagy erőkkel” igyekeztem felfelé a fa törzsén. Fáradozásom hamarosan eredményre vezetett. ”Fáradozásom” egyszerűen csak kézzelfoghatóvá tette személyemet, s most már az ő oldalán folytattam kirándulásomat, Első Utamat magára hagyva.
Ekkor hatalmas vihar keveredett. Én fent a fa törzsén, kezemben egy lassan rozsdásodásnak induló f?résszel, a platánfa ágai között lobogva.
Ott fent vettem észre, amit, lent is megtehettem volna, mégpedig azt a tényt, hogy bizony a fa némely ága igen közel helyezkedik el az ágak mellett kb 50 cm-re levő magasfeszültségű vezetékhez.
Ez a tény természetesen nem zavarta meg sokat próbált lelkemet, jobban zavart az újból nekieredő zivatar, így folytattam a mászást. Nem is tudom, igazán mi volt számomra kedvezőbb? Hogy folytattam – mert számtalanszor előfordult már, hogy feladtam dolgokat -, vagy maga a mászás.
Hamarosan a faág olyan helyére értem, ahonnan a renitenskedő ágat is könnyedén elértem, így azután, egyelőre még dolgomat végezetlenül belekezdtem a fűrészelésbe.
Azt mondják, a tapasztaltabbak, hogy ez általában kellemes, én azonban egy váratlan széllökést követően az ellenkezőjét tapasztalhattam meg: magát – mit beszélek, hiszen a fatörzsön csüggeszkedve tegező viszonyba keveredtem, legalább is részemről – az engemet körülvevő kellemetlen dolgokkal: így például a síkos fatörzs, a kézi fűrészem nyele, mely minduntalan a kezemből kicsúszás veszélyével fenyegetett, valamint több, akkor nem teljesen megfigyelt akadályozó körülménnyel. Ezek felmérésére nem volt módom, mert egy váratlan szélroham hatására a magasfeszültség a hozzácsapódó ágon keresztül – s talán ebbe vonzerőm is közrejátszott -felém áramlott, s testemet elérve valami iszonyatos fájdalom mellett kölcsönhatást kezdett el kifejteni. Soha életemben, de valószínűsítem, hogy halálomban sem, nem éreztem ennél fájdalmasabbat, és az élmény hatására – ám magam sem gondoltam volna -, valóban elkezdett életem fontosabb mozzanatainak „filmszerű” lepergése lelki szemeim előtt.
Az éppen pergő film már csaknem a végéhez közeledett, amikor szerencsémre a vihar megváltoztatta eredeti elhatározását, s rólam szinte teljesen megfeledkezve, váratlanul, hogy úgy mondjam: abbafejezte az ág vezetékhez szorítását.
Nagy megelégedéssel, ám még kissé ijedten vettem tudomásul mindezt, s gyors észjárásomnak köszönhetően hamarosan kikalkuláltam a valószínűleg követendő teendőimet, vagyis a már tervezett ugrást.
Sajnos alattam nem valami Sugár nevű áruda volt, hanem – talán még apám hibás döntése szerint – a megépült drótkerítés, a tetején elhelyezett tüskésdróttal.
Miután ennek a gondolatsornak a végére értem, újból érezhető volt a villamos áram rám kedvezőtlen hatása, amit a jobbra-balra lengedező szél eredményeként tudhattam be.
Világ életemben a jót vártam, így teljesen egyértelmű volt számomra, ott fent, s akkor, hogy nincs mese, itt a vég…
Még látni véltem ugrásom közepette a sarki boltot, amely vegyes kereskedés lévén, még kötszereket is tartott.
Hála eme kellemes tulajdonságának, még a mentő megérkezése előtt sikerült valamennyire csökkenteni, segítőimnek a több pontból fakadó vérzésemet.
Történetemet teljesen a valóságos eseményekre alapozottan tárom az olvasó elé, amit mi sem bizonyítana jobban, mint a leírt történet, melyre így a túlélést követően nyílott lehetőségem.
El is gondolkodtam a dolgon, hogy milyen kedves voltam, amiért leírtam. Remélem, így is van, hiszen a megörökítés nem tartozott a kötelességeim közé, csupán az ág levágása, amit egyszer majd hamarosan meg is fogok tenni.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.20. @ 18:00 :: Berta Gyula