Talán a hegedű. Igen, ez okozhatta. A svájci sapkám volt az ára. Az meg csak úgy huppant. Hogy miért is? Mert anyám hajthatatlan volt, a sapkám pedig hajítható. Mentünk fel a negyedik emeletre, ahol… Ezt mindenképpen el akartam kerülni, mármint a megérkezést a negyedik emeletre. A negyedik emeleten működött a titkárság, vagy mi. Nem hiszem, hogy olyan érdekes volna.
Az év elején ugyanígy voltam a hittanórával is. Mondjuk azért nem rossz, legalább ott alhatok egy kicsit. Szóval magasan fenn van a titkárság. Borzalmas elgondolni is, hogy nevetnek, rajtam, ahogy meglátják a hegedűt a kezemben. Nevetséges! Végiggondoltam: nem leszek hegedűművész! Inkább…
Felértünk a második emeletre. Újból ledobtam a svájci sapkámat. Kíváncsi vagyok, vajon ismét lemegyünk-e érte anyámmal. Ő vette, nem volt olcsó, s főleg azért kaphattam meg, mert nagyon szerettem volna. Ja és azért is, mert anyám pedig nagyon szeret engemet. Tudom, visszamegyünk érte. Azt mondta anyám, hogy nagyon konok fia van, és még meg fogom én ezt bánni. Igaza volt, már bánom, hogy beleegyeztem ebbe az úri cincogásba. Aztán újból kezdtük anyámmal, először felrakta a fejemre, mintha ez volna a legtermészetesebb. Nem mondom, valóban hideg volt, ám ez alkalommal én nem a hideg miatt vittem magammal, már indulásunk előtt is szándékom volt ezzel az alkalmatossággal, tudtam, hogy még akármire is jó lehet. Anyám mindig is engedékeny volt, talán ez magyarázza, hogy ott, akkor, szerencsém volt.
Ahogy ballagtunk a hideg őszi szélben, sajnos – habár ebben ma már nem vagyok teljesen bizonyos -, tehát úgy hittem akkor, sajnos, és ráadásul a zeneiskola felé.
Igen meg voltam rémülve, talán itt kell feladnom a még teljesen ki sem alakult szemléletemet, ami az embertársaimhoz kezdett kapcsolni engemet.
Még a gondolat is rémisztő volt, hogy nem lehetek többé olyan, amilyen vagyok, nem elég, hogy elsős létemre egy csomó dolgot kellett teljesítenem, mint például különböző, betűnek nevezett rajzokat – mert rajzok voltak, semmit érő, betűnek nevezett rajzok -, tehát nem elég keserv, számomra ez is, a hittanról nem is beszélve. Azt hiszem, apám találta ki, az egészet. Úszásra is miatta kellett járnom, nos jó, az valamivel később volt, s talán még örültem is a dolognak, mert… De ez egy másik történet. Viszont egy időben valóban örültem az úszótanfolyamnak. Már csak a miatt is, mivel csodálatosan vonzó lány volt Amália. Soha sem gondoltam volna, hogy így hívják. Furcsa név, mégis így hívták, ám ez valóban egy másik történet, méghozzá olyan része életemnek, amiről sokan nem szívesen beszélnének a helyemben.
Nem vagyok azonban a helyemben. Más helyén, több „más”, pontosabban több ember által is használt helyről írom ezeket a gondolatokat, egy asztal melletti széken ülve. Már – hogy úgy mondjam – felnőttkorba léptem, néhány tíz évvel ezelőtt. Gyermekkoromból csupán egy kopott svájci sapka, valamint (családom szerint) a konokságom maradt meg. Többek között Ők is mondták, hogy írjak, valamit. Tudom, ezt főleg azért igénylik, akik ilyent mondanak, mert megfigyeltem, amikor leülök a klaviatúra mellé, megkönnyebbülten kapcsolják a Tv-t valami humornak nevezett filmre. Ilyenkor eszembe jut az egykori svájci sapka, karnyújtásnyira tőlem.
Nem tudom, tanácstalan vagyok. No és konok is. A kezem azonban a sapka után nyúl, el kell majd döntenem, ledobom-e. Tulajdonképpen életem nagy részében velem volt, mint egy családtag. Mégis úgy érzem, itt az ideje, hogy ledobjam…
Jó volna, ha tévedhetnék. Egy biztos azonban: jelenleg nincs ötletem. Valamint az is biztosnak tűnik, hogy a sapkát a kezemben tartom…
Legutóbbi módosítás: 2011.01.13. @ 13:00 :: Berta Gyula