A bolyongó bélyeggyűjtők nem hivatalos, sivár társaságának tagságát elnyerni dicsőség számba megy. Különcök ők, külön társaságba tömörülve mellőzik a bélyeggyűjtők szabvány-hétköznapi, zamatmentes, égetően unalmas klubját.
Ők, bolyongók, elvetik a merev klubszabályok egymásra zsúfolását és csak gyűjtenek szorgalmasan. Ami a legfontosabb, gőg nélkül taszítja őket a pökhendi, fennhéjázás, magukat tömjénező, másokat lenéző csoportok arroganciája.
Ők nem néznek le senkit! Mély megvetéssel vannak a dekadens szubkultúrát pongyolán göngyölítő, merev, klasszikus jelzővel dicsekvő, maxi klub felé.
Lenézik a lenézőket! Jellemzően lenézik, a bélyeggyűjtő társadalmon kívüli lenézőket is. Így adják tudomásunkra, hogy a lenézés, számukra a legalattomosabb emberi tulajdonság, amit minden jó érzésű ember csírájában fojt el önmagában. E harcban, a kaptafához ragaszkodva, maguk közt próbálnak elsőnek rendet farigcsálni és a lenéző, frakkos bélyeggyűjtőket orrba pöckölve, aláaknázzák azok monopol helyzetét. Nem engedik, hogy ők döntsék el, mi az a bélyeg és mi nem, mit érdemes és mit nem gyűjteni, mi mennyit ér.
Miért ne lehetne vagyont érő, egy utcán eldobott csomagoló doboz címkéje? Az is bélyeg, nemde? A nagyok sosem fogják ezt elfogadni, lenézéssel tapossák szét az előre mutató gondolatokat.
Ők, a lenézők lenézői, bolyongón keresik a válaszokat, hogy mi is a bélyeg és megtalálták! Minden, amit valaha kinyomtattak és egy szabvány pókerkártya felénél kisebb, azt bélyeggé kell minősíteni!
A magukat valakinek képzelő frakkosok, mindig elfelejtik, hogy a frakknélküliségből növik ki magukat a valakik. Afféle, „alapszabályzat” fő gondolata ez, a bolyongó bélyeggyűjtők -lenézőket lenéző-, csoportjában. Mi lehet a végcél, ilyen nemes versengésben, a szemtelen cilinderesek ellen, akik mindenkit lenéznek? Csakis az, hogy kalapnyi székházuk elnöke mondja ki minden smafu bélyeggyűjtőnek -nem ám úgy a négy fal között csendesen-, hogy igazi bélyeggyűjtők nem lehetnek mások, csak a bolyongó bélyeggyűjtők azon szerencsétlen, megvetett társasága, aki joggal vet meg mindenki mást, magukon kívül, hiszen őket is megvetik. Ezért legkevesebb amit tehetnek, hogy kimondják, a cigis dobozok, üdítős flakonok, zacskós tej, vagy felvágottról begyűjtött árcédula -annak ellenére, hogy postázásra alkalmatlan-, a bélyegi címet éppúgy kiérdemli, mint a világ bármely bélyege, beleértve a legeslegértékesebbet is.
Ilyen, frakkos tévelygő eszmék kergette irritáló társaság mást nem is tehet, mint a szerény, valós értéket vonzó, bolyongó bélyeggyűjtőknek adja örök használatra székházát, sőt, a tulajdonjogot is rájuk ruházza.
Cserébe, a bolyongó bélyeggyűjtők megengedik a sznoblistásoknak, korlátozott számban jelen lenni, egy oldalsó, szűk helyiségben, a humánum magaslatairól téve bizonyságot egykori elnyomóik felé. Ezt az alakuló nagygyűlésen fogják megszavazni, természetesen egyöntetű nemleges voksolással, s a bolyongó bélyeggyűjtők, többé nem nevezik magukat bolyongóknak, csak bélyeggyűjtőknek, -úgy rendesen-, annak, amik.
A kívül rekesztett sznob sereg, megalázottan és folytonos megalkuvásra ítélten, eltiportság és önvád heveny sajgásában, még nem tudta, hogy talpra állásuk záloga, a „harcra fel, az önkényesen székházat bitorló, minket csak azért lenéző bélyeggyűjtők ellen, mert másképp látjuk a bélyeggyűjtés mikéntjét.”
Egy pillanatnyi béke illúziója után, az örök háború, visszafordíthatatlanul újra indult.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.02. @ 13:25 :: Boér Péter Pál
