Nem tudjuk, hogy mikor kell feladni,
megállni, vagy tovább haladni,
földbe bújt gyökerek szárát keresve
hulló lombokban múlt időt lesve,
elhinni, amit megidéz a tegnap,
elfáradt szirmot, amit a szél felkap,
csillagfény bűvölő, álomrejtő képét,
megigézett hitek csodát szülő végét,
azt, ami belül feszít és táplál,
amivel elbűvölt szemekben a kristály.
Nem tudjuk, hogy valóság, vagy látszat,
megalkuvás, vagy szelíd alázat,
jéggé fagyott könnyek a térben,
kegyes ajándék a végtelenségben,
kráterben mormogó láva forrósága,
faragott idő csorbuló múlása,
óceán titkokkal terhes mélysége,
kapcsolatoknak kezdete és vége,
minden, ami összeforr a léttel,
s isteni kegyként formáz az igével.
Akarjuk-e tudni, amit nem tudunk,
látni a célt, ahová eljutunk,
megérinteni mágneses sarkot,
befejezni sok felesleges harcot,
és nem keresni a bölcsek kövét,
csodát boncolni, rejtélyek körét,
de elfogadni, még messze a csúcs,
s nem rajtad múlik, vajon odajutsz,
lehet sok ésszel bután gondolkodni –
s lelkedbe nem fontos terheket rakodni.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.17. @ 13:44 :: Bonifert Ádám