Kelletlenül vettem tudomásul, hogy a már megszokott viszonylagos helyváltoztatási gyorsaságot és a függetlenség kényelmét adó gépkocsit, m?szaki hiba miatt, nélkülözni vagyok kénytelen.
Próbáltam, mint legutóbb is, kalandként felfogni a tömegközlekedés adta lehet?ségeket. Akkor hó és fagy volt, amivel tényként szembesülve, a nagyjából egy órányira becsült utazási id?re még ráhagytam egy felet (mint utóbb kiderült ez is kevés volt). Nem volt kérdéses, hogy az amúgy sem betartott menetrend „csúszni” fog. Nem leküzdhetetlen akadály Ferihegy és a Kútvölgyi lejt? közti távolságot ilyenformán megtenni, de kihívás, ha id?re megy az ember.
Mostani kalandomra kell? mennyiség? menetjeggyel készültem, mert a környéken csak egyetlen jegyautomata üzemel, de az is csak néha, ráadásul nem esik útba a megállóig, lévén hogy a reptéri végállomáson helyezték el.
A 93-as járat. Nosztalgikus szebb id?ket idéz emlékeimbe, mind a távolabbi, mind közelebbi múltra tekintve vissza. Nagyszüleim idején, név szerint ismertük a sof?röket és legtöbbjük az utasokat hasonlóképp. Akkor is volt hozzávet?leges menetrend, de az utasok kényelme és kiszolgálása többet jelentett a buszvezet?knek (akik nem mellesleg a cég „arculata”).
Emlékszem hányszor volt példa rá, hogy mint a helyközi járatok többségén, megállón kívül tettek le, vagy vettek fel utasokat, mert az öregeknek így könnyebb volt. Szakadó es?ben egyszer engem is megismert és felvett az egyik pilóta (így is emlegettük ?ket, nemhiába a reptér közelsége). Emberi dolog. A segít? szándék érzete, még így, elázva is der?t csalt az arcokra. Jó volt érezni a kapcsolatokban rejl? egymásra figyelést. Viszonzásul, mikor-mi volt kóstolóban: csörögefánk, gyümölcs; télen forró teával kedveskedtünk. Más id?k jártak. Akkor még beszélgettek egymással az emberek. – Hogy vannak az unokák?… Megesett, hogy egy iskolai eredményem mikéntjér?l kaptam kérdést, mert nagyszülém elújságolta, miel?tt még találkoztunk. Nem cserél?dtek naponta az arcok. Manapság jó, ha a megváltozott útvonalat tudják a sof?rök. Bezárt kis-kabin, szótlan mikrofon egész úton. Nemzetközi reptérr?l induló járat, van külföldi utas is, de még a helyiek sem mindig tudják, hol járunk. Minden koszos. Bizton az id? az oka, de ki sem látni az ablakon. Vakrepülés.
A Kökin építkeznek (3éve), kevés az útbaigazítás, de ez is helyi sajátosság. Felkaptatok az elny?tt lépcs?kön (mozgólépcs? nincs), „lyukasztás”, le a peronra. Sajnálom az ide érkez?ket, b?röndöstül még nehezebb a dolguk. Hoppá! Vágányzár, kordon szalag. Fürkészem az értetlenked? arcokat.
Az oszlopon tájékoztató: Ingajárat egy vágányon a Határútig, ott át kell szállni… hétvégéken, de reggel és este még ez sincs, csak pótló-buszok. Szép. Még egy meglepetés a kalandokhoz. Sajnálatom szánakozássá mélyül. Persze otthon, nekik jobb. Nehéz megmagyarázni bárkinek, miért kell buszról-buszra átülnie, egy megállónyit, hogy metróra szállhasson, ha már épp nem ér a reptérig maga a metróvonal. Csomag-tortúra, kellemetlen nyitókép az ide érkez?knek, de visszafelé tán` örülnek is, hogy szabadulhatnak innen. Közben egy utastól hallom, bemondják a repül?n, hogy ne utazzanak taxival. A hiénák stb. Hát igen. A droszt-harc is aktualitás. Országimázs. Kell is filmekre költeni, ha ez a realitás.
Kidobott pénz. Mindez az EU-s elnökség idején.
Végre elindultunk a metróval, de sínen vagyunk?
Megmagyarázhatatlanul fura érzés kerít hatalmába. A beszállás el?tti kép villan át az agyamon: mintha mindenki kelletlenül slattyogott volna át a peron másik oldalára érkez? szerelvényhez. Olyan lassú, szombat délután lévén, talán kapkodás mentes, talán beletör?d? volt az egész.
Kezdem fürkészni az utasokat. Az átutazókat leszámítva és egy-két kivételt?l eltekintve, mindenki kövér és alacsony. Még magamat is meglepem ezzel az összegzéssel. Sok az utas, de nincs nagy, álló tömeg. Középr?l majd az egész kocsit belátni; megállapításom tényszer?.
Velem szemben két, tizenéves koruk elején járó testes fiú. Testvérek. Az alkat, az arcvonások, verbális- és metakommunikációjuk is err?l árulkodik. Félszavakból is megértik egymást, de megnyugvással látom, ennél azért többet beszélgetnek. A metró zaja hangos és zavaró, de mint az utazás megszokott velejárója, ez csak nekem – ritka vendégnek – éles kontraszt.
Kezükben félliteres pillepalack, szénsavas üdít?vel (drága is, cukros is…).
Már egyenként is b?ven túl vannak a mázsán (könny? magamhoz mérni ?ket). Megakad szemem a cip?iken, hatalmas sportcsukák. Olyan 45-?s lehet a bátyé, de alig egy számmal, ha kisebb az öcs lábbelije. Új cip?k. Még err?l árulkodik a hófehér csík és szövetminta. Nemrég volt karácsony. Ajándék lehetett. A nagyobb fiú cip?jében nincs f?z?, csak a bújtatólyukak sora virít. A másikban ugyan még van f?z?, de csak lazára hagyva. Gondolom, ne kelljen hajolkodni a kötözéshez.
Nézem a lábbeliket sorra. Mindenféle akad, de most szezonban sok a csizma, f?ként a hölgyeken. Bakancs is akad. Fekete bokszos, félhosszú-szárú, öreg, kissé rozsdás csattal. Zömök férfi viseli. Olyan biztonsági-?r formának vélem, de lehet „öreg motoros”. Kopasz fej, fiatalos vonásokkal, kevés ránccal, de ?szes borostával; tetovált, vastag nyak, széles vállak. ? sem magasabb százhetvennél, bár ül, csak saccolni tudom. Balján egy fülhallgatásba burkolódzott, feketébe öltözött lány. Arcára omlik barna haja, csak a lejátszó gombjára figyel, azzal matat. Jobbján egy mamika, kend?vel a fején. Megint törékeny nagyanyámra gondolok, de visszazökkent egy er?s fékezés. Megrándul a szerelvény, ahogy összetorlódnak az energiák. Mindenki megbillen, egy b?rönd felborul. Elégedetlen zúgolódás moraja fut végig a kocsiban. A nénike, aki maga is majd két helyet foglal, visszakászálódik, igyekezve megtalálni azt a helyzetet, ahogy eddig ült. Nem látszik meglepettnek. Inkább bosszús kifejezés suhan át az arcán, de egy pillantással nyugtázva, hogy (csomagtartó híján) az ajtóba tett motyója rendben, kedélyessé simul. Már a Deák-térnél járunk, le kell szálljak. Újabb akadályként le van zárva, a kettes vonalához vezet? mozgólépcs? lejárata. Megkerülve, a másik oldalon összezsúfolódott tömeg. Araszolunk lefelé. Sz?knek t?nik a közleked?folyosó (pedig nincs is csúcsid?, de) szemb?l is jönnek. A peronon is sokan állnak már. A kijelz?, még b? két percet mutat, a következ? szerelvényig.
Megcsörgetnek. Legalább van térer?. Beró az. – Igen. Jövök már. A Moszkva-térnél várnak.
Ott van a leghosszabb mozgólépcs?. A huzat is itt a legnagyobb. Muszáj kapaszkodni a gumicsíkon. Egy baseball-sapkát sodor el a szél; forgolódás támad elöl, de ez már „veszett fejsze”. Ha vissza is fordul érte, már nem lesz meg, mire leér. Itt jövök rá, hogy az az érzés, ami körüllengett még korábban, valamiféle szokatlan hiúság volt. Soványnak érezhettem magam ott a metrón, szembesülve az elkényelmesedett városlakók tömegével.
Még elértem a buszt és ott a többieket. Ha valamivel hamarabb is, mint legutóbb, de b?ven egy órán túl értem ide. A 155-ös felvisz az id?sek otthonáig, oda készültünk. A könyvtárszobában tartjuk az összejövetelt.
Feldobott az eszmecsere. Kár, hogy nem voltunk többen, még szélesebb képet alkotva ebben az örök témakörben. Mivel öten maradtunk végig, Fruzsina meginvitált minket egy fuvar erejéig. Befértünk egy autóba. Györgyi és Beró még Budán kiszálltak, míg Józsit és engem a nyugatiig volt kedves elhozni. Itt is megmutatkozott a nyüzsgés, akárcsak a deákon, vagy a moszkván.
Ahogy jött a „szombat esti láz”, fiatalokat lehetett látni mindenfelé.
Épp mesélem Józsinak az ide-utam kalandjait, de egy pillanat alatt elt?nik mell?lem a mozgólépcs? lejáratnál. Lesek hátra, de nem látom; félútig utolér, „elfogták” az ellen?rök.
Innen már nem egyfelé visz utunk. Elköszönve azon töprengek, mikor is találkozunk megint.
Beszállva a metró kocsiba, egyb?l felt?nik mennyire megváltozott az utazók összetétele.
Magas és vékony fiúk-lányok népesítik be a teret; és micsoda színes palettája ez a világnak. Két „óriás”, holland vagy finn nyelven kelti fel sokak figyelmét, nem beszélve, hogy egyikük a homlokát támassza az ajtók el?tt felszerelt kapaszkodókat tartó krómozott fémcs?nek. Helyezkednek. Az Arany János utcáig leülnek, de már fel is állnak és egy ajtóval odébb készülnek a deákon leszállni. Ahogy elsuhannak el?ttem, meghatározhatatlan méret? cip?ikre esik pillantásom. A jó 220-as magassághoz kijár a nagy láb. Mögöttük, a másik ajtónál, csinos lány figyeli ?ket. ? is magas. Az anyukájával beszélget, és kacéran méregetik a fiúkat. A kabát alól farmerszoknya, az alatt formás lábakon fekete mintás harisnyát követek a félmagas sarkú cipell?kig. Hm…
Kavarodnak a nyelvek, ahogy hallom. Német, angol, egy-két szó francia simul fülembe, arról árulkodván, hogy az egyetemek és rendezvények nemzetközi résztvev?ket csábítanak ide.
Jó érzés tölt el, nem mintha az ide-utam fenemód kellemetlen lett volna, de (talán az összejövetel, talán az ott elkortyolt két pohár pezsg? együttes hatására) bizsergés fut át rajtam hazafelé tartva. Mennék én is bulizni, jut eszembe. „Gyerek még az este.” ahogy mondogattuk annak idején.
Hirtelen párhuzamot vonok a tapasztaltak alapján: Én nem tudok nagy lábon élni.
(2011. január 16.)
Legutóbbi módosítás: 2011.01.19. @ 14:00 :: Cseri János
