Hetek óta zuhogott. Nem Esőisten siratta földünket, a lelkünk is sírt. Napos csehszlovákiai délelőttök jutnak eszembe, ahogy robogott a Lada velünk a jó minőségű, és büszke fenyőktől kísért utakon. Egy szénásszekeret előztünk meg éppen. A szlovák földműves szénája betakarítása közben szekerezett hazafelé. Ahogy elhagytuk, megvetően kiköpött, amikor meglátta a magyar rendszámtáblát. Az arcán évszázados gyűlölet ült. Valamikor, valaki nagyon megbánthatta. Én ártatlannak éreztem magam, és valahogy nagyon sértett a méltatlan harag. Megálljak, megkérdezzem az öreget, mit vétettem neki? Nem tettem, mert nem mertem. Féltem, olyat fogok hallani, ami ellen nem lehet ellenérvem. Ezt a mai napig bánom.
Ameddig láttam, néztem a visszapillantóban az öreget, az arca egy cseppet sem enyhült. Lehet, csak én képzeltem így, háborgásom közepette.
Lőcsei, szlovák családnál vettünk ki szállást. Kutattam az arcukon, láthatom-e az öreg paraszt, az anyaföld emberének évszázados megbántottságát, sérelmeit. Nem, házigazdáink a mindennapi munkájuk mellett, háztájiként, a cseh szocializmusban gyümölcsözően művelték a túrizmus szállásadói ágát, adómentesen. Az ő arcukon a fizetővendéggel szembeni tartózkodó lojalitás tükröződött.
Nem részletezem, miért nem lehetett a késmárki műemléktemplomot egyáltalán, Krasznahorka várát csak részben megtekintenünk, ahol a Bebekek, később a történelmi szeleknek megfelelően köpönyeget forgató, Erdélyből származó Andrássyak voltak az urak. De vajon milyen urai voltak a föld vegyes népének?! Ez a fő kérdés. Más dolog a politika.
Óhatatlanul Mikszáth bacsája (számadó juhász) jut eszembe, aki akár valós, akár kitalált figurája volt novellájának, mégiscsak felgyújtotta az egész környéket uraló, magyar herceg által egy hiteles birtoklevéllel, az elrabolt lánya ellenében neki „ajándékozott” hodályt, az annyira szeretett, ezer birkát számláló nyájjal egyetemben. Ő maga pedig világgá futott a szülőföldjéről. A herceg úrfi pedig vidáman dőzsölt, Bécsben, a bacsa szemefényével.
*
Ugyancsak az „átkosban” történt, amikor ugye dívott a nagy proletárinternacionalizmus. Félix-fürdő felé tartottunk a ringy-rongy utakon. Leparkoltunk. A parkolóőr – fehér homlokú, lebarnult arcú magyar -, levette a kalapját, látva a rendszámtáblán a magyar színeket, és megszólalt:
– Isten hozta magukat itthon! Ne fizessenek semmit! – A szeme pedig gyanúsan elhomályosult.
A fürdő épületegyüttese előtti parkban, a tündérrózsás tó, az épületektől távolabbi, innenső partján fényképeztem. Akkor még fel sem tűnt, valaki eszeveszetten integet, és románul ordítozik. Sejtelmem sem volt, hogy ez tiltakozás, és éppen nekünk szól.
Közeledtünk az alakhoz, amikor észrevettem, egy kitömött medve és őz mellett kellemes pad képezi az ordítozó ember szabadtéri fotóműtermét. Na, gondoltam a tiltakozás a konkurenciának szól, noha el sem tudtam képzelni, mennyiben lehetek én az ő konkurense. Tovább fotóztam. Beleértve kompozícióimba az üvöétözó fotós standját is. Ekkor kitört a Kárpát-medencei állandó csetepaték legújabb, “történelemformáló” ütközete. Emberünk hozzánk rohant, és számomra érthetetlen – arra, hogy nem értettem akkor sem voltam, ma sem vagyok különösebben büszke -, nyelven tovább ordítozott. Az arcán is többet láttam, mint amit a presztizsféltés indokolt volna. A szemében vad gyűlölet villámlott. Talán a pokol legmélyebb fenekére küldött volna bennünket, ha teheti. Csendesen megszólaltam:
– Jó ember! Egy szavát sem értem. Mit ártottunk magának? – A fotós változatlan ingerültséggel tovább hadart az anyanyelvén. Én csak az előzőeket ismételgettem a magam nyelvén. A fotóművész hírtelen magyarra váltott:
– Nem ért, mer’ nem ákárjá! – mondta némi akcentussal, de abszolút érthetően. Megint megszólaltam:
– Debrecenből jöttünk. Még jó reklám is lesz magának, ha látják az otthoniak, milyen szép környezetben készíttethetnek magával fotókat a kirándulásukról.
A fotósok gyöngye azonban nem tágított. Takarodjunk onnan, mert különben hívja a milíciát.
Valamit, valamikor nagyon elrontottunk mi itt közösen, Kárpát-medencei népek.
(“A ma Kercaszomor részét alkotó, korábban önálló Szomoróc községet az első világháborút követően a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság csapatai szállták meg. 1920 nyarán a szomoróciak Rankay hadnagy vezetésével, a hozzájuk csatlakozott kercai férfiak segítségével rövid időre elűzték a megszállókat. A szerb katonák néhány nap után visszatértek ugyan, de a felkelés is közrejátszott abban, hogy Szomoróc 1922. február 9-én visszatérhetett Magyarországhoz. (Kercát és Szomorócot 1942-ben közigazgatásilag egyesítették.) Kercaszomornak az országgyűlés a 2008. évi LXIV. törvénnyel a ‘Communitas fortissima – a legbátrabb falu’ címet adományozta.”)
Legutóbbi módosítás: 2011.01.23. @ 11:00 :: Csillag Endre