Ha már zártak
a rúzsos ajkak,
s dobtam rá könnyes,
fényes koszorút,
mit hámozzon még
jobban le
a kín,
bánatkés rajtam még,
sose csorbult.
Horpadt a hold,
tekintetem húzza
és födél is az,
míg bódultan
a csillagszórós égbolt
sötét leplét
léhán ledobja.
Mit érek így,
félig kiszökött lénnyel,
ábrándok csermelyével,
az éj
szünetei között
nélküle,
s mennyire áldhatom,
ha lelkem
szakadt vászon,
törött árbóc, és testemnek
száraz medre.
Túladagolt vágyak
kályhája,
forró lázas szerelem
f?ti szívem,
mit bels? forradalom
hívott hadba,
s majd gy?znöm kell,
túlélni gyöngén is,
míg tart,
egy rég elvesztett
csata.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: Csonka János
