George Tumpeck : Anyaság

Nyomtatás

AnyaságHangos vers, Kováts Péter előadásában. 

Felkészül a test. A szív izomzatába 

naponta több vért visznek az erek, 

friss levegőt kap a tüdő porc-palástja, 

megrendülnek a fáradt zsigerek.    

Az idegek felizzó hálózatán 

ezrével lüktetnek új parancsok, 

dobogva áradnak a sejtek lazán szövődő szövetében, 

visszhangok bársony igéi úsznak nedvesen. 

A bor alatt, csontok és porcok mértani káoszában 

hús tereken forrong, zug a vértömeg, 

hírhozók száguldoznak át a csatornákon 

s nyomukba ott repül parány atomja, 

egy külső rideg világban fogant lénynek. 

Még alig látni, de pusztán zsibongó létrejötte 

feldúlja a test szép ősi csendjét, 

kedvéért szigorú, zárt körökbe formálódnak inak és forgók, 

gyengéd burokká, lágy eggyé szerveződnek. 

Vizek, savak gyűlnek ezüst mederbe, 

folyót adni az úszva érkezőnek. 

Forradalom ez. 

Tűz gyúl kerengve sustorgó szövetek belsejében, 

Karok, izmok feszülnek közel és távol, 

hadat alkotni szívós-merészen, 

ha üzenet jön a test új vándorától. 

Palettámon nincs szín a képhez, 

megfejteni e páratlan csodát, 

egy asszony ámultan felérez, 

s figyelni kezdi változó magát. 

Gioconda arccal ül a csöndben, 

tenyere alszik kerek hasán, 

s csak belül szelíden döbben percnyi félsz, 

hogy fájni fog talán. 

Külön világba lép előlünk 

másfajta törvény szabja létét. 

Mi már fáradtan ágyba dőlünk, 

s ő nem lel magában puha békét. 

Annyi a dolga! Előre és majdan előre kell figyelni, 

tűrni, hogy napját szétmérje kés, 

a darabokat egymásra tenni, 

hogy így, az épülő toronyban 

egyforma jusson mindeneknek. 

Nem sír, ha egy-egy sejtje robban, 

nem gyengül el, alkut nem enged. 

Gyémánt percekben csendre lazít, 

négy kézzel szórja kék jövőjét, 

takarít, főz, mos, éjszakázik, 

pedig belül mar, kín a hőség. 

Álmokat lát – s egyre többször 

beszélget alvó magzatával, 

minden szót gondosan megőröl, 

szelíden szól, csak puha szájjal. 

Testét vigyázva óvja, félti – 

s nem önmagának szól e féltés – 

megtanul lassan, szigorral élni, 

nincs már előtte rejtve kérdés. 

S aztán, recsegő zűrzavarban, 

felbomlik méhe ős nyugalma, 

világok rendülnek a jajban, 

rebbenve eszmél – nem akarja, 

de perc múlva túl kínzó harcán, 

félelme tűnik s a büszke jel: 

mosoly szökken szárba arcán, 

s így, boldog-faradtan nyugszik el.