A kitüntetéssel a testület a tudós archaikus népi imádságokat felfedez?-feldolgozó munkásságát ismerte el.
Erdélyi Zsuzsanna (Dobozy Elemérné) 1921. január 10-én született Rév-Komáromban. Gy?jtésében nagyszámú imaszöveg szerepel. A néprajztudós vatikáni és egyéb levéltári kutatásai nyomán kirajzolódtak a középkori spiritualitás európai összefüggései, és bizonyíthatóvá vált az egyházi és a népi kultúra közötti szoros kapcsolat.
Erdélyi Zsuzsanna 1944-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen diplomázott magyar–olasz–filozófia szakon. 1943-ban külügyi ösztöndíjas volt Rómában, és eközben a Római Egyetemen és a Santa Cecilia zeneakadémián folytatott tanulmányokat. 1945-ben bölcsészdoktorátust szerzett. Külföldi tanulmányúton vett részt többek között a Felvidéken, Lengyelországban, Olaszországban, Németországban.
A kitüntetett 1951-t?l a Népm?vészeti Intézet küls? munkatársa volt. 1953-tól tíz éven keresztül a Lajtha László vezette népzenei kutatócsoport, ezután 1971-ig a Néprajzi Múzeum népzenei osztályának tudományos munkatársaként dolgozott. 1971-t?l 1986-ig a Magyar Tudományos Akadémia néprajzi kutatócsoport tudományos munkatársaként, majd 1990-ig az MTA Filozófiai Intézetének munkatársaként tevékenykedett. 2001. a Szent István Akadémia tagja, 2002. a Magyar M?vészeti Akadémia tagja.
Kutatási köre: vallásos néphagyomány, szakrális szövegfolklór, népi Mária-kultusz, szóbeliség-írásbeliség kapcsolata.
Alapvet? eredményeket ért el a népköltészet szimbolikája, az archaikus apokrif népi szövegek kutatása terén. A gy?jt?munkát kiemelt feladatnak tartja, mert a szájhagyományozó népi kultúra mélyrétegeit irodalom-m?vel?déstörténeti forrásanyagnak tekinti. Ezzel el?térbe helyezi a közösségi emlékezet, a kollektív memória informatív-dokumentatív szerepét. ? tárta fel és határozta meg az archaikus népi imádság új m?faját, funkcióját, lehetséges történelmi aspektusait, eredetét, európai összefüggéseit. Bebizonyította, hogy mind a mai napig a népi gyakorlatban imádság funkcióban él? szövegek, középponti témájuknál fogva: Krisztus halála, els?sorban a kés?középkor ferences ihletés? szabad szárnyalású költ?i m?fajaihoz, a passióepikához és a Máriasiralom-lírához köt?dnek, de más epikus-dramatikus m?fajelemeket is ?riznek, s?t ?shitbéli mozzanatokat is rejtenek. Itthon és külföldön több tízezer szöveget gy?jtött össze. Lékai László bíboros érsek támogatásával 1980-ban Esztergomban Népi Vallásosság Gy?jteményt hozott létre, hogy a népi jámborság tárgyi emlékeit is megmentse.
Díjak, elismerések:
Népm?vészeti Európa-díj (Hamburg, 1983), Somogy megyei Alkotói Díj (1984), a Magyar Köztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendje (1991), Magyar Köztársaság Emlékérem (1992), Március 15. Emlékérem Oklevél (1993), Stephanus-díj (1993), Nagykapos (Szlovákia) díszpolgára (1994), Bethlen Gábor-díj (1996), Pitre-Salomone-díj (Palermo, 1996), Hunyady-díj (1998), Magyar Örökség Díj (1998), Kossuth-díj (2001), Pápai Levél (2001), a Magyar M?vészeti Akadémia aranyérme(2001), Belváros-Lipótváros díszpolgára (2002), Prima díj (2005), Ekel (Szlovákia) díszpolgára (2006)
F?bb m?vei:
Lajtha László: Sopron megyei virrasztóénekek (munkatárs, 1956),
Adatok a magyar népköltészet szimbolikájához (Ethnographia, 1961),
Hegyet hágék, l?t?t lépék (Új Írás, 1970),
Archaikus és középkori elemek népi szövegekben (Ethnographia, 1971),
Hegyet hágék, l?t?t lépék, archaikus népi imádságok (1974, 1976, 1978, 1999),
Archaikus szövegemlékek a nógrádsipeki néphagyományban (Nógrád, 1980),
Kés?középkori közköltészeti emlékek a hazai interetnikus – délszláv – szakrális hagyományban (Folklór és tradíció I. 1984),
Amor Sanctus (A szerelem kertjében, 1987),
Archaikus népi imádságok (Magyar Néprajz 5. Népköltészet, 1988),
Modern szinkretizmus (Néphit, népi vallásosság ma Magyarországon, 1990),
Magyarországot a Máriára bízta… (Mária-énekek és imák az elmúlt századok népi imakönyveib?l (Új Írás,2-3, 1990),
Csókolja Egész Magyaroszágot Juliskanéni (Vallásosság és népi kultúra a határainkon túl (1990), Közös sorsok szépénekek (Új Írás, 10-11-12, l991),
Az archaikus népi imádságzáradékok történeti kérdései (Boldogasszony ága, 1991),
La poesia popolare religiosa (Storia religiosa dell Ungheria, Gazzada, 1992),
Historische Fragen der archaischen Volksgebete (Studia Slavica Hung. 1991-92),
A látomásformulák szerepe az archaikus népi imádságokban (Extázis, álom, látomás, 1998),
Népi kéziratosainkról (Vigília 1998/12, 1999/4, 2000/1,4, 2001/1,5.),
Sz?z Mária alakja a történeti kés?középkori imádságokban (Boldogasszony, 2001),
Az archaikus népi imádságszövegek történeti el?képei (Népi vallásosság a Kárpát-medencében, 2001),
Aki ezt az imádságot… (Él? passiók, Pozsony, 2001, 2004),
Az archaikus népi imádságm?faj terjedési iránya (Népi vallásosság a Kárpát-medencében, 2004), Mária mi kegyes Anyánk… (Látó szívvel, 2006).
.
Erdélyi Zsuzsanna
Hegyet hágék, l?t?t lépék
Archaikus népi imádságok
.
Az El?szót írta Ortutay Gyula
Gyovai Bodák Eszter illusztrációit Csigó László fényképezte
A zenei lejegyzéseket Domokos Mária, Károly S. László, Kubinyi Zsuzsa,
Olsvai Imre, Szalay László és Tóth Margit végezte
A szöveget F. Kováts Piroska gondozta
.
.
Részlet:
Itt minden összeolvad: az ál az igazzal, a törvénytelen a törvényessel. Alig tudjuk, mi jött Keletr?l, és mi Nyugatról. S mi Nyugat közvetítésével Keletr?l, pl. a keresztes háborúk révén. Staurotheotokia? Planctus? A kánoni sz?kszavúság mellett megfér az apokrif b?ség, a Bibliával együtt a Jakab ?sevangélium vagy a Pilátusi Akták. A középkor vallásos közösségeinek dicsér? énekei egybevegyülnek a keresztesek himnuszaival vagy a huszita kanciókkal. A mezopotámiai agyagtáblák b?vös igéit továbbadják a “hellén könyvek” imaszövegei vagy a német gyógy- és varázs-, s?t imakönyvek lapjai is. Mint az 1531-1542 közt írt lutheri kötet elé f?zött tübingai ívek gyógyászati javallatai, melyek egyike napjainkig is jól ismert: “Contra corsagh” – mondja az utasítás. S ez a félrevezet? jelleg? varázsszöveg h? mása a mi közkedvelt “Ez ki háza, ki háza, Szent Benedek háza…” kezdet? imamotívumunknak. Vagy pl. ha végigkísérjük az ún. keresésmotívumot, messzire kell mennünk: Ízisz bolyong Ozirisz után, az Énekek Éneke szerelmese társa után. Mária “Szent Fiát” keresi, a csecsen(c) anya pedig rabságba hurcolt katona fiát. Ha föltekintünk a nagy “látók”-ra, nem elég megjelenítenünk a hellenizmus apokaliptikusait, sem Ezdrást és a Sabbe-Sibyllák sorát vagy a misztika elragadtatottjait, élükön Gertruddal, a magdeburgival. Péter és Pál túlvilági beszámolói nyomán fölbukkan Tundalus és Tar L?rinc. S e kora és kés? középkori pokoljárók el?tt ott sápadozik szemhatárunk alján a “látomás lobbant szemébe: álmában pokolra alászállt” asszír herceg képe. De velünk van az ?skeresztény irodalmi hagyományokat tükröz? “szent levelek”, “cérna-könyvek” meg?rzötte infernói utazás két h?se is: Vergilius – Szent Mihály és Dante – Mária, s itt állnak a “mit látnék – azt látnék” eget kémlel? palóc ?sök. Nem sok értelme volna e “szent öregektül” tanult imádságok szó- és motívumállományával most hosszan foglalkozni. Beható vizsgálódásra van szükség, hogy megállapíthassuk, miként lesz Tuotilo “Quem queritis” trópusának (X. sz.) “három Máriá”-jából, kik a halott Krisztust ?si zsidó rítus szerint húsvétvasárnap reggelén bebalzsamozni akarták – a somogyi ima krisztusi vérrel játszadozó “három szüz”-e. – (Bár könnyen megtalálhatnánk e szüzek el?képeit még távolabbi id?kben is.) – Lempi mindentudó erejét idézi a Kelemen-legenda tengerfenéken épül? kápolnája, vagy a Sínai-hegyi k?koporsó, mely Kataliné volna, s itt mégsem az övé. Az Acta Sanctorum vagy a Legenda Aurea életrajzi tényei sokszor csak pontatlan visszaver?dései a népi képzeletnek. Amit századokon át megtartott, azzal eljátszott. Szövegei különös módon visszhangozzák a Planctus Máriájának, da Todi Donna del Paradisójának panaszát. E “paradicsomi” imák ?si énekeink ritmusát és a IX. sz.-i fuldai szerzetes költ? szavait.
*
Tehát mindezekb?l a századokon át elhullajtott szellemi morzsákból a csipeget? koldusnép költ?i tehetsége varázskovászával er?t adó kenyeret sütött[84]. Más szóval: úgy t?nik, hogy a költészetté válás folyamatában ez az anyag biztosítani tudta a népi alkotóösztön míves közrem?ködését igényl? bels? izzást. Ez izzás nélkül aligha keletkezhettek volna e sodró líra villanó képei, változó lüktetés? sorai, amelyek Arany Áter vagy Louhi világába is visszalendítenek, de Fülöp, a Kancellár szekvenciái szellemét is árasztják. ?svallási genezismotívumok kozmikus jegyei kapcsolódnak Mária születéséhez, totemisztikus képzetei Krisztus származtatásához, szoláris hagyományai Istenhez (“bejön hozzám Szent Úristen világosító”, “eljöve Szent Világ Úristen”) vagy Krisztus-Világ anyjához (“én leszek tenéked Napbúlátó anya”). Samanisztikus mozzanatok elködösödött emléke kísért, vogul imádság Nap hívó könyörgését visszhangozzák, medveénekek hangulatát idézik a “letérgyepül térdre, térdig való vérbe” vagy a “halnék halálodé’, ha halhatnék”, a “lépj ki lépést, lépj ajtódon” bet?rímei. S mindez eggyé olvad a “Simeon-hegyi kápolná”-val, a “boldog aranykakaskák”-kal, vagy a “kisleányzó” – Mária álmával, “angyalok tiszta fejér kötényé”-vel… Enélkül aligha tudnánk meg a “sárbodor szép haját leereszt?” Máriáról, hogy “világ zsoltárkönyvét olvassa”, sem az Istenfiú halálát – “talpig sebesen, könyökig könnyben, hetedízig való sebben” – nem fogalmazná meg egy kánoni irat sem az ?sköltészet gondolatritmusának b?ségével: “testi szállong, véri hullong”, “száll a húsa szakadván, piros vére csordulván”, “az ? szíve vetömedött, piros véri futamodott”, “szíve teteje meghasadt, piros vére szétszaladt” stb.
Enélkül az izzás nélkül e költészet csak szó- és motívumgy?jtemény lenne, melyb?l hiányozna a szentséges és a valóságos természetes egysége. Nem ötvöz?dne eggyé a “f?szállott a kokas a kapufélfára”, a “fogadj Isten, Szent Lukács evangélista” hétköznapisága a “Szent Engelice”, “Szent Kotron” és az isteni ige “szent szakramentoma” miszticitásával.
A népköltés új m?fajaként jelentkez? líra – amint láttuk – nemcsak a magyar barokkhoz vagy a keresztény középkorhoz köt?dik, hanem sokkal messzebbre utal. Összességében villant fel vonásokat a magyarság lelki-szellemi arculatából, melyen egymást váltó áramlatok szükségszer?en módosítottak, de alapjegyeit eltüntetni nem tudták. E különböz? korok szívverését, gondolati ritmusát s a mögöttes tudattartalmakat kivetít? költészetet talán így summázhatnám: régi és új, távoli és jelenvaló. Csak viszonyítás kérdése, hogy személyes vagy személytelen, hogy alanyi vagy tárgyi. Szubjektív elemei ellenére könnyen objektiválható. Végs?kig leegyszer?sített és végletekig bonyolult. Egyszerre megbékélt és robbanó, zárt és kitárulkozó. Túlf?tött – megríkat, és bizarr – megnevettet. Egyéni hangú, közösségi élménytartalmú. Bár magyar, de Európát, s?t Ázsiát is kivetíti. Nomád természetközpontúsága nem akadályozza meg, hogy a középkori latinitás égre tekint? szemléletével láttasson. E sok ágból folyammá duzzadó imalíra az emlékezet áradásában kötetlen ritmusú szín-hang-kép-szózuhatag-költészetet sodor felénk, melynek f?témája a Szenvedés. Központi alakja Mária és Krisztus. A fiáért szenved? Anya és az emberiségért szenved? Fiú. Szenvedésük forrása a szeretet. A szenvedés nagysága és a szeretet h?foka között az arány egyenes. Ezért e költészet a szenvedés és a szeretet lírája[85]. A fehér rózsa-piros hajnal-gyöngygyökér-aranybimbó-mályvaág-gyöngyvirágrajzat-holtak bársonya-“hótteleveny” Mária anyai szeretetét éppen úgy ábrázolja, mint a lángarany-véresvörös-fekete jegy? balladás képsorokban Krisztusét.
S azon a tömör, tiszta nyelven érzékelteti, melyet az imák majdnem hogy titkos jellege[86] és az átadó személy/szöveg tisztelete[87] megvédett a nyelvfejl?dés hatásaitól és a nyelvi romlás torzulásaitól. Meg?rizhette archaikus hangzását, különös hangulatát, ábrázoló erejét és képzettársító hatását. S miközben tükrözte a szenvedést, a nagyot, Krisztusét – levezethette a szenvedést, a szánalmast, az emberét. Kifejezhette elmondói szeretetvágyát, mely oldotta a szenvedést is. Vallomások sora igazolja, hogy az anya-fiú átélt, fölnagyított, misztikus síkon jelképpé növelt szenvedésével azonosulva tompult a saját fájdalom, elviselhet?vé vált az egyéni “könyökig könnybe”-lét[88].
Nem tudom eldönteni, hogy ez a szó-hang-sóhaj-líra az Istent keres? Mária segítségét kér? hit megnyilatkozása volt-e pusztán, vagy az ima feszültségcsökkent? szelepével a lélek- s indulatrobbanás levezetését is szolgálta. Hogy ezt közösségi szinten milyen mértékben tette? Nem tudom, hogy míg Krisztus és Mária szenvedésér?l szóltak az együttérzés magasra csapó hangszínén vagy a fájdalom monoton szókoppanásával, a Kálvárián végigélt szenvedésnek adóztak-e inkább, vagy saját sorsuknak adtak hangot. Az eljövend?kben a gy?jtés folytatása mellett megkezdett történeti, néplélektani vizsgálódásaimat is ki akarom terjeszteni, mert eddig ezt lehetséges részleteiben még nem végeztem el. Majd csak azután mondhatom meg, hogy e realitásokat kivetít? emlékanyag mögött mennyire hat még e “régi, régiséges imákat” olyan sokáig fenntartó golgotaátélés élménye, vagyis a saját sors terhe. Annak a sorsnak terhe, melyet öner?b?l alig tudtak volna elviselni, csak az “anyám fejibü’ tanu’tam” imákkal[89].
Ezért került könyvem mottójául az óorosz istenes ének két sora, melynek szorongó kérdése így tör fel:
Jaj, Igaz Krisztus, mennybéli cárunk!
Ki táplál immár minket, ínségeseket?
Ki ruház föl minket, mezíteleneket?[90].
.
.
“Elindult Szent Antal hét fiával, hét lányával…”
Egy csöpp vérib? származott nyavalák mongyák
?rz?angyalának,
?rz?angyala mongya Szent Fiának:
Szent Fiad, távoztassad el a nyavalákat,
Hogy mög ne akadhasson se húsába,
Se csontyába,
Semmiféle tetemeibe mög ne akadhasson!
Boldogasszon,[95] Szent igéidet,
Szent parancsolatidat,
Parancsold a nyavaláknak,
Hogy mög ne akadhasson se húsába,
Se csontyába,
Semmiféle tetemeibe mög ne akadhasson!
Töl’ szülte fát, (Töl[gy]?)
Fa szülte virágját,
Virágja szülte Szent Annát,
Sz?z Mária szülte Szent Fiát.
Szent Fiad! Távoztassad el a nyavalákot,
Hogy mög ne akadhasson se húsába,
Se csontyába,
Semmiféle tetemeibe mög ne akadhasson!
Damion! (Dami[l]on)[96] Mégis mondom, Damion!
Ködve legyön boszorkány száz szamár sz?réve’,
Hatvan leán hajáva’,
Boldogasszon igéive’,
Úgy ne árthasson, mint Krisztus Urunknak, ámen.[97]
Zselicszentpál (Somogy m.), 1971. nov. 2.
Berkes Józsefné Golovics Etel, 1880.
“Most akkor aztán három Miatyánkot az embör elmond. Na! Ugye szíp!?” – kiált fel diadalmasan csillogó szemmel.
Nekem nagyon tetszik. És ez a Dami(l)on?
“Ezt csak így, így tanútam. Nem tudom… Mögöntik azt a betegöt… csak így, evve’ az imáccságga…”
Tüzes víz nem kell hozzá?
“Nem kö’ ehhö’ semmi! Ezt csak így. Így tanútam… rámontam az önt?imát… amit én mögtanútam a mamámtú, osztán háromszor rátöszöm az Atyának és Fiúnak és Szentlélök(nek)… háromszor, vagy öccör, vagy héccör… ennyiször kö’ mondani, ha valakire rámongyák… vagy háromszor mondom rája, vagy pedig öccör, vagy héccör. Aztán akkor én többet nem mondom rája. De nem köll semmi, mint a jó Istennek a segíccsége.”
Milyen betegségre?
“…nem tud önni, nem tud önni, ojjan, ojjan bágyorgós.” Vagy: “…mikor mögijed, osztán fél” (valaki).
Az imát keresztvetéssel kezdi, s míg “rátöszi” a betegre, akit maga mellé ültet, mondja: “az Atyának és Fiúnak…” stb. Ahányszor elmondja az imádságot, annyiszor három Miatyánkot mond utána… “Akkor használ.”
Szigorúan elhatárolja magát a boszorkányságtól. Felindultan meséli, hogy jöttek hozzá…
“Eresszön mög a fiamon. Mer még az orvos sem tudja a fiamat meggyógyítani. Maga eresszön rajta!” Dühödten utasította vissza: “»Ha én Isten vagyok, akkor én eresztök rajta, de én nem vagyok Isten! Tudd meg azt, te esztelen!!!« – azt mondtam annak az embörnek… »Mer én ijjesmit nem tudok. Tudd meg azt!« – Hát hallott maga ijjen csudát? Ijjen, ijjen butaságot?”
A kártyavetést sem fogadja el:
“…ijjen kártyavetés s ijjen, ijjen, ijjen nem tom, mijjen, aki e’gyütt, hogy idegyün, kártyát vet énnékem.” (Mély megvetéssel, majd indulattal:) “»Nem köll neköm kártyavetés!« – mondom. Idáig amin körösztü möntem, körösztü möntem, ami még gyön ezután, körösztü mögyök. A jó Isten tuggya, mi fog velem történni. – Nem is köll, míg élök, a világon soha!”
“Ojjan ende-monda beszédököt, amit összebeszénök, nem, nem, én ijjenre nem ha’gatok.”
“Én nem félök möghalni, mert én ojjasmi dolgokat nem tudok. Én csak ezöket a szép imáccságokat, én csak ezöket a szép imáccságokat mindönfélére… én még élök, én ezöket mindig követöm… de ojjan nem tom, mijjeneket, én nem, én csak mindig a jó Istenbe bízok. Én csak mindig az Istenbe bízok.”
“Mamámtu: Nagymamámtu. Hájdon Verona… Gödrei mestörnek a lánya…”
Férje?
“Farkas mestör Szentpálon…”
Jegyzet:
84. “Er? van ezekben az imákban… er?. Lelki er?. Lelki er?. Legyöngülünk is, csak ebb?l merítünk. Micsináhatunk? Bizony van az életben, hogy legyöngül az ember. Akkor mink hová fussunk? F?leg má ilyen id?sek? Nem találunk f? magunkat itt. Ott, a magas kék eget aki teremtette, csak mink ott talájjuk f? magunkat… Azér ne vegye ezeket bele, mer elvisznek a partizánok…” (Tormás [Baranya m.], 1972. V. 19. K. J.-né, 1900.)
85. “…az a legszebb imádság… nagyon szeretem aztat… mer abba benne van a Krisztus Urunk szenvedési, meg a Mária keservi…” (Sirok [Heves m.], 1970. XI. 5. F. J.-né, 1905.)
“…azt mondta szegín ídesanyám, hogy egy szegín szogáló tanította erre, maga a Mária…” (Fert?endréd [Gy?r-Sopron m.], 1971. XI. 5. R. P.-né, 1895.)
(Van egy régi imája… levélben, ? azt “nagyon takarította”, mert:) “…a Jézusnak a kínszenvedése, halálra ítélték, az vót az imádsága… hogy a Sz?zanyánkkal mönt, ugye, a kínszenvedésire imádkozott. Hogy »kívül bársonyos, bel? aranyos«… »le van terítve a szép sz?nyegge’«… a Jézusunknak a szép imádsága vót… olyan két kis lap, oszt az ? kínszenvedése van rajta… az anyánké vagy még a szülénknek az a régi nyomtatott bötük vannak, de má, ugye, annyira e’rongyosodott, hogy má nincs neki szélei, de én csak az énekeskönyvben betakarítottam. Hát még biztos a szülénknek a hagyománya lehet ez.” (Kaposvár, 1973. IX. 15. – piac. Z. S.-né, 1910., Szilvásszentmárton [Somogy m.].)
Miért szeret búcsúba járni? (Andocsra.)
“Én nem búcsúba mentem, én a Szüzanyához mentem… Aztat mentem tisztelni. Biztos. Úgy mondom, ahogyan éreztem.” (Kaposvár, 1973. IX. 25. – piac. Anonyma, 56 éves, Gölle [Somogy m.].)
86. “Azt nemigen tudták, hogy itt a níp mit imádkozgat még… azok még az öregekt? hallották ezeket a kis imáccságokat…” (Fert?endréd [Gy?r-Sopron m.], 1971. XI. 11. R. P.-né, 1895.)
“Nem tudtak err?l a papok. Nem tudtak. Ez, mer ilyen régi imádság vót. Mer nem mondták meg a népek, ugyé, hogy köztük, hogy milyen imádságokat végeznek… hát ugyé, szoktak úgy házakhó járni mindég, s ott imádkoztak, ezt nem a templomba…” (Bükkszenterzsébet [Heves m.], 1972. I. 15. U. Cs. A.-né, 1899.)
87. “Így tanótam meg édesanyámtól. Így végzem, amíg élek… Nincs mit csinájjak.” (Mekényes [Baranya m.], 1970. I. 19. Értelmetlen szövegrészre mondta S. F. J.-né, 1894., Lészped [Moldva].)
“Isten tudja, így fejezték ki el?deink, aztán mink így tanótuk t?lük. ?k is talán nem is tudták, mit jelent… Hát az anyánk mivelenk úgy szokott…” (Bucsuszentlászló [Zala m.], 1971. IX. 11-13. – búcsú. M. I.-né, 1912., Bárszentmihályfa [Zala m.].)
88. “Az imádságban leltem minden örömömet, minden boldogságomat, úgy, hogy elelmélkedtem az Úrjézus szenvedésir?, ahogyan mondtam, úgy elmélkedtem róla.” (Bucsuszentlászló [Zala m.], 1970. IX. 25. – búcsú. K. F.-né, 1916., Kiskanizsa [Zala m.].)
“Mit gondul? Enélkül hol lennénk? (mutat a keresztre)… E tartja föl a lelket. A Krisztus urunk szenvedési…” (Gyöngyössolymos [Heves m.], 1972. IX. 18. – fájdalmas búcsú. Anonymus, kb. 70 éves.)
“…Én a Krisztus vérében mártom, én a Krisztus vérében magamat fürdetem, hogy könnyebb legyek…” (Levélben érkezett Cz. L.-nétól Érsekújvárból [Csehszlovákia] 1974. VIII. 12-én az Új Ember gy?jtési felhívására.)
89. (Az Új Emberb?l tanulta) “kimetszettem, e’tettem az imádságoskönyvbe, azér, mer tetszik. Minden tetszik a Sz?zanyához, mer ami a Sz?zanyához, f?z… özvegyasszony vagyok már 26 éve… a Sz?zanyát köllöttem mindig kérni, most is szóga vagyok a gyerekemné, de nem baj, csak a Sz?zanya segítsen.” (Éppen a marhákat hajtotta haza.) “…mer hajtom a marhákat is, novemberbe, de nem baj… meg itt van ez e’…” (Mély zsebében kotorász, és el?szedi a rózsafüzért). (Himód [Gy?r-Sopron m.], 1970. XI. 16. id?s Anonyma.)
(Szenvedésr?l szólva mondta imái végeztével:) “Csak az Úrjézus segített, meg a Boldogságos Sz?z Mária. ?ket kértem, hogy legyenek velem, ne menjek el a kutya világból. Mert mindig bennük volt az egész bizalmam, az egész életem, s lehet is kimondanyi, hogy mindig velem vótak. Olyan állapotban, mint amilyenben vótam. Mintha mindent levetettem vóna. Itt haladt el a vasút. Csak azt mondtam, elmegyek a vonat alá…” (Mende [Pest m.], 1974. III. 28. K. P.-né, 1900.)
90. Rab Zsuzsa: Szegények jutalma. (Óorosz istenes ének – lásd a mottót is a 13. oldalon.) In: Varázslók, szentek, vitézek. Magyar Helikon, Bp. 1967, 140. o.
91. “…a maga él? kápolnái valóban a hajdanvoltak meg?rzött szövegeit visszhangozzák…” (Örül, hogy:) “Hallhatóvá vált számunkra…” (Szabad György egyetemi tanár 1970. XII. 1-jei leveléb?l.)
92. Hálásan nyugtázom Tálasi István kutatásaim iránt kezdett?l fogva tanúsított meleg érdekl?dését és “nem vagyok folklorista” jeligéje hangoztatása ellenére készséggel nyújtott átfogó szakmai segítségét.
Köszönet illeti a Néprajzi Múzeumot is, ahol e munkát elkezdtem, és Tóth Margitot, ottani f?nökömet az anyaggal és párhuzamaival kapcsolatban adódó kit?n? zenei lejegyzéseiért. A köszönet valójában mindenkit illet, aki munkámat akár a gy?jtésben, akár a könyvtári kutatás során segítette.
93. Mivel m?fajtörténeti érdekb?l már az els? kiadás jegyzeteiben is hivatkoztam a népi imádságok “kritikai irodalmára”, ez alkalommal is feltüntetem a Hegyet hágék… megjelenését követ? legfontosabb megnyilatkozásokat, amelyekr?l tudomást szereztem, vagy amelyeket kézhez kaptam. A megjelenés sorrendjében járok el.
Trost Tibor: Hagyományápolás. Somogyi Néplap 1974. X. 10., 5. o.
Göncz Árpád: Századok üzenete. Élet és Irodalom 1974. X. 19., 11. o.
Héra Zoltán: Nyiss kaput, nyújts kezet. Jegyzetek egy népköltészeti gy?jteményr?l. Népszabadság 1974. XI. 3., 7. o.
Tóth Sándor: Hegyet hágék, l?t?t lépék… Új Ember 1974. XI. 10., 2. o.
Albert Zsuzsa: Mikrofon el?tt az irodalmi szerkeszt?. Pet?fi Rádió 1974. XI. 17.
Polner Zoltán: A népköltészet új forrásainak feltárása. Csongrád Megyei Hírlap 1974. XII. 6., 4. o.
Kósa László: Erdélyi Zsuzsanna: “Hegyet hágék, l?t?t lépék…” Tiszatáj 1974/12: 93-95. o.
Andrásfalvy Bertalan: Hegyet hágék, l?t?t lépék… Somogy 1974/4: 119-121. o.
Voigt Vilmos: A rítusok szépsége. Valóság 1975/1: 112-114. o.
Bárczi Géza: Erdélyi Zsuzsanna “Hegyet hágék, l?t?t lépék…” cím? m?ve kapcsán. Vigilia 1975/2: 80-81. o.
Rónay György: Archaikus. Apokrif. Népi. Imádság. Vigilia 1975/2: 88-90. o.
Tóth Sándor: Jelenlév? múlt. (Beszámoló a Hegyet hágék, l?t?t lépék cím? könyv kaposvári vitájáról, különös figyelemmel Bán Imre irodalomtörténeti korreferátumára.) Vigilia 1975/2: 82-87. o.
Lázár István: Pogánykút. Új Írás 1975/5: 108-110. o.
Murányi Mihály: Egy rendhagyó m? perspektívái. Világosság 1975/5: 273-278. o.
Értesülésem szerint a könyvnek nemzetközi sajtó- és rádióvisszhangja is volt, de pontos adatok hiányában nem hivatkozhatom rá.
*
Megjegyzés: Az itt közölt népi megnyilatkozások mintegy mondanivalóm bels? illusztrációi, csak töredékes és ad hoc jelentkezései a már említett népi lelkiség és tudatvizsgálati anyagnak. Ez utóbbi kiegészítését, rendszerbe foglalását és közzétételét egyik eljövend? fontos feladatomnak tekintem. “Fejembe csöng” ugyanis Erdélyi Jánosnak már a reformkorban vallott felfogása, melynek igazsága talán soha annyira nem id?szer?, mint napjainkban, az említett paraszti életformaváltozás idején: “Van azonban az irodalmin kívül más tekintet is, mely a népi költészetet a kor egyik és f? szükségévé teszi, s ez a magyar nép lélektudománya.” (Népdalok és mondák II. 1847, 375. o.)
94. Tiltó jelleg?, rontást megköt?, e formájában ritka ráolvasó.
Ahhoz, hogy ezeket a ráolvasó imádságokat megértsük, egy s mást el?rebocsátunk. A nép nem sokat tudott a betegségek okairól, eredetér?l. Gonosz, rontó, titokzatos er?k hatásának tartotta. Az ?si hiedelem szerint ide-oda vándorló betegségdémonok, halottak lelkei, testbe búvó állatok, természeti er?k, nap, hold, csillagok, szél vagy Isten büntetése okozzák a betegséget. Ahhoz, hogy meg lehessen gyógyítani, fel kell ismerni az el?idéz? okot, az eredetet. A gyógyítás valójában ellenvarázslat, melynek alapja a kimondott szó b?vös hatása, a szó varázserejébe vetett hit. Aki “tudja a szót”, felhasználhatja erejét. Az ima a szó hatalmára épít, mely viszont a szó hangalakjához f?z?dik. Maga az elmondás idézi föl a varázserejét, mellyel az istenség, szellem, rontó démon stb. kényszeríthet? a kérelem, sokszor parancs erej? felszólítás teljesítésére. A gyógyítás elve analógiás, azaz hasonlóságon alapul, az egyszer már megtörtént eset fölidézésén; az euráziai általános hagyomány szerint, ahogy az istenek, az istenség életében sikerült a gyógyulás, úgy következzék be az adott helyzetben is. A kezdetben pogány formákat (s itt els?sorban az egyiptomi és babilóniai-asszír varázsigékre-szövegekre kell gondolnunk) kés?bb keresztény hitelemek váltották fel. Biblikus eredetre visszavezetett gyógyulások reményében kelnek szárnyra a b?vös szavak, történik a “szent igéket reá mondottam” Bornemisza megvetette gyakorlat. E szemlélet magával hozta a szövegek – általában – kett?s tagolódását. Rendszerint epikus rész kezd, mely fölidézi az alaptörténetet, a sikeres bibliai keretbe ágyazott gyógyulást, a Krisztus, Mária, Szent János stb. közrem?ködésével bekövetkezettet. Majd ezután jön az imádság, varázsszöveg, melynek gyógyító erejét kívánja a ráolvasó igénybe venni, s ezért azokat az “igéket” ismétli el, melyek Mária/Krisztus szájából is eredményt hozóan hangzottak el. Az epikus részt lassan mondják, míg a ráolvasó részt gyors, egyhangú, hadaró stílusban, elvétve kántáló-énekl? lejtéssel. El?fordul, hogy az epikus rész elmarad, s csak az utóbbi f?rész él. Ennek alapján különböztethetünk meg kiparancsoló, elküld?, tiltó típusú, ismétl?d? szerkezet? ráolvasásokat. Ugyanis a betegséget, mint jeleztük, megszemélyesített ártalmas szellemnek, démonnak tekintik, s elküldik lehetetlen feladatok elvégzésére, vagy visszairányítják oda, ahonnét jött: k?be, sziklákra, tengerfenékre, állatba, fába stb., lehet?leg oda, ahol nem tud ártani senkinek. Akárcsak Krisztus, ki az ördögöt a disznóba küldi vissza (Máté 8:28). Megjegyzend?, hogy a ráolvasó szövegek csoportosítása számtalan elv és szempont szerint történik, a fent jelzettek els?sorban azon szövegekre vonatkoznak, melyek archaikus népi imádságainkkal eredetrenden kapcsolódást mutatnak, és melyeket mint szövegeink egy-egy motívumának el?képeit fontosnak tartottunk anyagunk elé iktatni, szolgálva ezzel tudat-fejl?déstörténeti, vallástörténeti, filológiai és folklorisztikai érdeket. Olyan fejl?désfolyamatot szeretnénk ezzel érzékeltetni, mely a m?fajváltozás, alakulás kérdéséhez visz, és a m?fajalakulás a szövegekhez tapadó funkció változásával jön létre, pontosabban az azt befolyásoló tudattartalmak átrendez?désével, ha ugyan nem lesüllyedésével.
95. Boldogasszony alakja magyar ?svallási képzetkörbe visz: pogány istenasszony, istenn? alakját idézi, jóllehet a kifejezés a magyar nyelvben már Sz?z Máriával azonosult. Szövegeinkben gyakran fordul el?, sokszor Sz?z Máriával együtt, egymást átfedve, sokszor megkülönböztetetten. Maga a boldog szó jelentéstartalma az id?k folyamán változott. Jelenlegi értelmét a középkorban kapta. A kódexirodalomban azonban el?fordul “gazdag” jelentéssel is. Kezdetben – s így jutunk samanisztikus, ?svallási nyomokhoz – varázslatba, b?völetbe esett, elrévült, elbájolt, megkötözött állapotot jelzett. Lásd a bájoló imádságok és regösénekek idézte egykori gyakorlatot. (Pais Dezs? szóbeli közlései alapján, a Kruzsok-együttlétek alkalmával imádságanyagunk szóállományával kapcsolatban folytatott elemzések során készített feljegyzéseimb?l.) Boldogasszony személyével kapcsolatban figyelemre méltóak Kálmány Lajos kutatásai. Könnyen hozzáférhet?ek a Diószegi Vilmos szerkesztésében megjelent Az ?si magyar hitvilág (Bp. 1971) cím? kötetben, a 319-338. oldalon.
96. Damion-Dami(l)on: Pais Dezs? szerint feltehet?en a Daimonion-Démon torzulása. (Bármilyen következtetés levonása nélkül, pusztán a hasonlóság miatt jegyzem meg zárójelben, hogy Tammuz-Dumuzi mezopotámiai vegetációisten egyik névalakja Damu, ki gyógyító istenség és “nagy varázsló” is az újbabiloni varázsköltészetben – i. e. VIII-VII. sz. (lásd Rákos Sándor: Agyagtáblák üzenete. Bp. 1963, 82., 87., ill. 199. o.).
97. Horváth Cyrill (ad Szent Ágoston imádsága s általában ráolvasások) Világiak régi magyar imádságos könyvei c. m?vében (Irodalomtörténeti Közlemények 1895, 257-281., i. h.: 274-275. o.) írja: “…mint a keresztény vallásosság és a régi babonák vegyüléke… a kor mélyen hisz a szellemi világnak mindent átható rendjében, az anyagra való hatalmában… s nem igen számol a kett? között álló törvényekkel. Az embernek csupán akarnia kell és a fizikai világot Isten, angyal, vagy épp az ördög egyszer? segítségül hívása által kénye szerint alakíthatja. Bizonyos szavak biztos eszközök?l tetszettek, hogy a halandó a minden anyagon uralkodó, magasabb er?ket kényszeríthesse. Benne volt ebben az egyszer? – népies – gondolkodásnak következetessége, er?sítették a múlt babonás hagyományai s tenyészett úton-útfélen. Kétségkívül a codexek imádságai részben a költészet határának egyik-másik részébe nyúlnak vissza. Népies és egyházi szellem kisebb-nagyobb mértékben hatott rájok.” Horváth Cyrill ezután közöl két imádságot – a Peer- és a Gömöry-kódexben maradtak fenn* -, mely szerinte “eredetileg szintén verses ráolvasás” volt. Mindkét szöveg kapcsolatban van imádságaink motívumaival. Az egyiket “Szent Ágoston doktor szerzette”, mint 218. sz. imádságunkat. Berkesné öntudatlan-tudatos büszkesége jogos, ha azt vesszük, hogy távoli örökség hordozója ?, mikor “szép imáccságai”-val el?ttünk már bájolásnak min?sül? ?si varázstevékenység mágikus m?veletét, az oldás-kötés gyógyító gyakorlatát ?zi. E gyakorlatnak – utaltam már rá – a szónak tulajdonított természetfeletti, b?vös er? az alapja. Végzése egykor az írástudó papi rend – mint minden tudomány letéteményese – kiváltságai közé tartozott: “…mint valami ráolvasó pap, ki agyagtáblát tart kezében…” Az önt?imádság utolsó sorai egy 4000 év el?tti (i. e. II. évezred) mezopotámiai költeményt is idézhetnének: “…Gyógyulj meg, te, ki oly sok bajt, fájdalmat kiálltál!… Oldó-köt? igéi gyökerest?l kitépték mind a rontást…” (A Hadd hódoljak a bölcsesség urának cím? és kezdet? versb?l Rákos Sándor fordításában, lásd Agyagtáblák… 69. o.)
* Nyelvemléktár II., 88. o., ill. Nyelvemléktár XI., 340-341. o.
http://mek.oszk.hu/05200/05255/html/index.htm
Forrás:
MTI
Magyar M?vészeti Akadémia adatlap
Magyar Elektronikus Könyvtár
Legutóbbi módosítás: 2019.11.12. @ 14:54 :: H.Pulai Éva
