„Az Olvass bele recenzióíró pályázata lezárult, a zsűri pontozása alapján megszületett a végeredmény.
Az írások minősítésekor a zsűritagok szinte egybehangzóan azt vallották: a legmagasabb pontszámokat olyan pályaművek érdemlik, amelyeket szerkesztőként változtatás nélkül (vagy nagyon kevés szerkesztői munkával) nyomdába adhatónak, közölhetőnek tartottak. Persze mindannyiunk fejében (lelkében) más lap ideája van, ezért a pontozás ugyanazon művek esetében is mutatott – néha nem is kis – különbséget.
Az objektív elemzés és a személyesség közötti egyensúlyozás megítélése is óhatatlanul szubjektív. Némelyik írás tárgyilagos fejtegetését egy-egy könnyedén odaröpített félmondat vagy gondolati, szemléleti ugrás lazította, és többen úgy éreztük, éppen ez a fajta megközelítés teszi kellemesen olvashatóvá a recenziót. A személyesség különleges vonzását egyik zsűritagunk így érzékeltette: „A rövid, velős írásokat kedvelem, ahol van vélemény is, van egy kis ízelítő is, de alapvetően rám bízza, kezembe veszem-e majd a könyvet, és azt is megengedi, hogy magam hozzak végső ítéletet a mű felett.””
1. helyezett: Mátyus Attila (Egri Lajos: A drámaírás művészete)
2. helyezett: Párniczky Ádám (Garaczi László: Arc és hátraarc)
3. helyezett: Hudácskó Brigitta (Henning Mankell: A piramis)
Bedő István főszerkesztő
Mátyus Attila:
Egri Lajos: A drámaírás művészete
Hollywoodban valamit tudnak a filmesek. Valamit, amit a világ más részein csak szeretnének tudni a filmkészítők. Persze mondhatjuk: könnyű nekik, hiszen sok a pénzük, vannak nagyszerű színészeik, rendezőik és a legkorszerűbb technikákkal dolgozhatnak. Ez igaz is, de ezek önmagukban még nem garantálják a sikert, mert a jó filmhez kell egy jó történet is.
Ezen aztán lehet fanyalogni, hogy a hollywoodi történetek így meg úgy, de egy dolgot nem lehet vitatni; azt, hogy az „álomgyárban” készült sikeres filmek történetei általában kerekek, és minden a helyén van bennük. Ez pedig a forgatókönyvírók érdeme. Sokan a magyar film egyik betegségének a jó forgatókönyvek hiányát tartják.
Fonyó Gábor filmrendező is ezen gondolkodott, amikor kezébe vett néhány e tárgyban, Amerikában kiadott könyvet, és feltűnt neki, hogy szinte minden szerző hivatkozik egy 1942-ben kiadott műre. The Art of Dramatic Writing, vagyis A drámaírás művészete, mely a talányos és a címnél is többet ígér? Its Basis the Creative Interpretation of Human Motives, vagyis Az emberi mozgatórugók kreatív értelmezésének alapjai alcímmel folytatódott. Ráadásul szerzőjeként a Lajos Egri név volt feltüntetve! Nem bízott benne, hogy egy ilyen régi könyvhöz hozzá lehet jutni, de kiderült, hogy folyamatosan új kiadásai jelennek meg, mert akkora az igény rá. A színmű- és forgatókönyvírók ugyanis, az egész világon – mind a mai napig – alapműnek tartják, és sok hollywoodi nagyágyú is a leghasznosabb kalauzaként emlegeti ezt a művet, melyből elsajátíthatók a szakma alapjai. A könyv elolvasása után Fonyóban megfogalmazódott, hogy ezt végre ki kell adni magyarul is (az első kiadása után több mint hatvan évvel!), és jól tette, hogy így döntött.
Vajon miért aktuális még ma is ez a mű? Azért, mert nemcsak a drámaírásról szól, sőt igazából egyáltalán nem arról, hanem rólunk, emberekről. Ugyanis Egri, szembehelyezkedve Arisztotelésszel és követőivel – akik a tettet, vagyis a cselekményt jelölték meg a dráma legfontosabb elemeként – a karaktert, az örökké változó embert teszi meg alapjának.
Az arisztotelészi logika a sorsból indult ki. Minden eseményt az istenek rendeltek el, az emberek csak tették, amit tenniük kellett, így a cselekmény került az első helyre. De ha mélyebben megvizsgáljuk az ókori drámákat, kiderül, hogy a szereplőik önmagukban is előre viszik a cselekményt, ugyanis a nagy görög szerzők igazi háromdimenziós karakterekkel dolgoztak. Mit jelent a háromdimenziós szereplő? Azt, hogy fizikai leírásukban, szociológiailag és pszichológiai szempontból is tökéletesen fölépítettek. Egri szerint ez a leglényegesebb, mert minden esemény a karakterből indul, és minden esemény visszahat rá, ezért az fejlődik, változik. Ha a drámának megfelelő kulcsfigurát választunk, aki erős, tudja mit akar, akkor a történet szinte magától elindul, hiszen Newton óta tudjuk: minden erőhatásra egy vele ellentétes ellen erőhatás lesz a válasz – vagyis színre lép az antagonista. Kettejük ellentéte adja a darab mozgatórugóját, és így van ez a hétköznapi életben is. Jól tudták ezt már régóta az alkotók, hiszen a Bibliában is, Isten teremtő szavai után az első párbeszédben így kérdez a kígyó: „Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” (Mózes I.3.1)
Ha jól választottunk szereplőket, akkor a főhős és az antagonista szinte egymás tökéletes ellentétei, például Ibsen Nórája és Helmerje. Egy olyan darabban, amelyben minden karakter egyforma, nincs semmiféle fejlődési lehetőség, unalmas stagnálás az egész, még ha a párbeszédek rendkívül szellemesek is közöttük. Ezért nagyon fontos a hangszerelés, amelyről Egri ezt írja: „A hangszerelés pontosan körülhatárolt, rendíthetetlen, egymásnak ellentmondó karaktereket igényel, akiket konfliktus hajt egyik pólustól a másikig.” Persze az sem mindegy hogyan teszi ezt. Szerzőnk szerint négy nagycsoportra oszthatóak a drámák a konfliktus természete szerint, úgymint „statikus”, „ugráló”, „erősödő” és „sejtető”. Az elsőt már érintettük, ezt az egymással túlságosan rokon vagy döntésképtelen, erőtlen karakterek teremtik, ez sok magyar film alaphibája. Az „ugráló” konfliktusban a karakter nem egyenletesen fejlődik, hiányzik a megfelelő átmenet, a főhősben végbemenő lelki változás okainak feltárása. Az „erősödő” konfliktusban minden a helyén van, a karakterek, a hangszerelés a fejlődés világos és következetes. A „sejtető” konfliktusban az elején kapunk valami olyan utalást, ami maradásra bír bennünket a székben, még akkor is, ha a darab jó része statikus vagy csak minimális erősödés mutat, de a végén egy nagy összecsapásban a helyére kerül minden.
És mikor kerül a helyére minden? Egri szerint akkor, ha a darab igazolja a „premisszát” vagyis az egész mű alapvetését, mert minden jó dráma történése összefoglalható egy olyan mondatban, melynek igazolása a darab tulajdonképpeni célja. „A premissza nem más, mint a tetteink mögötti mozgatóerő.” Minden karakter ennek az alapvetésnek az igazolásáért jön létre, ez mozgatja, viszi előre őket. Így válik érthetővé a könyv alcíme és egyben sikerének kulcsa is. Bár eredetileg színházi embereknek készült, majd a forgatókönyvírók bibliájává vált, viszont olyan értelmezését adja az emberi cselekedeteknek, melyen minden gondolkodó ember eltöprenghet, és tovább gondolhat a saját életében is, hiszen: „Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és n?: Fellép s lelép: és mindenkit sok szerep vár Életében…” Ez a Shakespeare-idézet a premisszája Egri Lajos könyvének, melyet – néhány statikusra sikeredett oldal, hosszabb idézet és önismétlés után, de – végig következetesen, olvasmányosan és sikeresen igazol.
Egri Lajos: A drámaírás művészete
Műegyetemi Kiadó, 2010
Forrás:
olvassbele.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: Adminguru
