Köd ül a táj nyakába,
fák ága sírja fájva
a tél fagy-énekét,
s felnyitva szürke szemét,
zúzmarát könnyez az ég.
Sóhajtva kél a holnap
fagyot lehelve hallgat,
a hajnal diderg?n vár,
lám, reszket? bokrokat
jégujjal nappalba ringat.
Ébred a ház, s a lélek,
háztet?n óvatos léptek:
az álom még erre jár,
homályban rideg kísértet
– és zsebében lapul a nyár!
