Nem sejthetem miért, mi okból, de hosszabb ideje folyamatosan kísért egy jelenség. Látok magam előtt elvonulni egy méltóságos lassúsággal baktató marha párt, mely egy lőcsös szekeret húz maga után. A szekérből igazság szerint nem is látok semmit, ennek ellenére tudom, hogy azt vontatja két állat. De a két állatból is csak az egyik látható számomra, az, amelyik közelebb van hozzám. Mi több, annak a marhának is csak a szeme vonzza a tekintetemet, miközben tudom, hogy egy rövid csülkű barna tarka szarvasmarha fejéből bukkan elő. El sem tűnik előlem a fogat, folyamatosan ott halad. Pontosabban ugyanaz a szem. Mármint a marháé.
Magamnak is megmagyarázhatatlan, honnan érkezik elém a jelenség, és főleg miért? Miért vetíti ki az elmém, hiszen évek óta nem is jártam olyan helyen, ahol találkoztam volna bármilyen barom által húzott fogattal. Mégis állandóan azt a képet látom, amint lassan, méltóságosan vonul előttem. Az állatok nemét nem tudom, honát sem, de nincs is jelentősége. A hosszan előre nyúló megfeszített nyak vonzza a figyelmem, melyen úgy érzem az erőlködést, hogy szinte vele cipekedem. A szem az, amelynél megáll a tekintetem. Igen. Ő az, ami nem enged tovább. A szem vonz, pedig semmi érzelmet nem tükröz, de lehetséges, hogy éppen azzal tart fogva, hogy semmi mást, kizárólag közönyt sugároz. Csak úgy megvan az üregében, nem pislant, nem is néz, nem is lát.
Tehát az egész látványból a szem kísért kizárólag. Olyan mintha kitekintene a fejből, miközben ordít róla, hogy semmi nem érdekli. Pedig egy hatalmas lomha test tartozéka. Aki valaha megszületett, mondhatnám kikecmergett az anyaméhből, anyja lenyalogatta, nyelvével életre masszírozta, mintegy felerősítette, s ettől a kis ide-oda imbolygó test máris négy lábon ténfergett, hogy egész további életében alig heverjen el rövid időre. Szorosan tapadt anyja emlőjére, s ez volt az a röpke időszak, amikor érezni lehetett rajta némi ragaszkodást, hogy leválasztva a tőgyről, soha többé ne legyen semmi köze a világhoz. Legfeljebb, majd ha ő is kiprésel magából egy újabb életet, anyai ösztönének engedelmeskedve megnyalogassa, felerősítse, és ne legyen többé semmi köze a világhoz. De amit felsoroltam, az is csak akkor igaz, ha a szarvasmarha nőnemű. Ha hímnemű, ennyi öröm sem jut neki az életből.
A szem, amely folyamatosan vonul előttem, egy megfeszítetten előre nyúló nyakon túl a tarka fejben, nem tükröz indulatot. Nem látható rajta érzelem. Valaha azt hittem, bánatos, de nem. Közönyös. Nem érez. Sem örömet, sem elégedettséget nem látok rajta, bár napok óta előttem halad. Sem harag, sem düh nem tükröződik benne. Ordít róla a nagy marha közöny.
Gyermekkoromban gyakran előfordult, hogy én vártam haza a csordáról a mi tehenünket, hogy jászlához kísérjem. Kiálltam a kapu elé, és figyeltem, hogyan ballag haza társaival a legelőről. Lassan, nyugodtan ballagtak. Egyre kevesebben lettek, mert állandóan kivált közülük az, amelyik hazaért, és bement azon a kapun, melyen hajnalban kiballagott. A mi Borcsánk is elkülönült a többitől, és bekanyarodott a nyitott kapun, ha felismerte, hol vár rá a friss víz, az élelem. Mindig felismerte, ahogy minden társa felismerte a számára kinyitott kaput. Én kötöttem be ilyenkor az istállóban a jászolhoz erősített nyakörvhöz, amint elfoglalta saját helyét. Megitattam, s ő azonnal elkezdte szálazni a számára jászolba készített szénát. Én megöleltem, mert szerettem, átöleltem, odabújtam hozzá, de soha nem éreztem, hogy ő is örülne nekem.
Hallottam valaha, hogy utolsó pillanataiban, amikor már beterelték a vágóhídon abba a karámba, ahol a végítélet vár rá, ösztöne megsejti a veszélyt. Hátrál. Egészen a falig hátrál, beszorul a sarokba, és látszik rajta, hogy szűköl a félelemtől. Tehát érez. Hogy gondol-e valamit? Valószínűleg semmit. Hiszen ebben a pillanatban a nála jóval felsőbbrendű lény, az ember sem gondolkodik, legfeljebb ösztönösen védekezik. De az is lehet, hogy lebénul.
A szem, amely vonz, s amelyet állandóan vallatok, sem erről, sem másról nem nyilatkozik. Nem tudom megfejteni. Akkor miért foglalkozom vele állandóan?
Atyám! Ez a szem az enyém lenne? Az. Az ám! Mi több, a marha is én vagyok!
Berettyóújfalu. 2010. 07. 29.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.26. @ 12:53 :: Kertész Éva
