A városszéli kakasok már messze hangzó kukorékolással jelezték a hajnalt a telepen.
Ilyenkor már Purdé lopva nagyapját leste, aki egy elny?tt lópokróc alól köhécselve törölgette ki félszeméb?l az elmúlt éjszaka rossz álmait.
Az öreg nem szerette az éjszakákat. Valamikor egy ilyen téli hajnalon verték agyon apját a csend?rök, egy soha be nem bizonyított tengeri lopás miatt.
Az emlékek mindig felkavarták. ‘A rohadt életbe’ – spannolta magát az öreg, és köpött egy nagyot a vizelettel félig telt bádog vödörbe, miközben valami földöntúli élvezettel vakargatta pipaszár lábát, s hallgatta a kutyák ugatását.
Sosem felejti el, amikor a csend?rök jöttek az apjáért, akkor is így ugattak a kutyák.
‘Ugat a halál kutyája’ – dünnyögte. A félhomályban gyufa után kutatott.
– Purdé, hol a gyufa? – förmedt rá unokájára, aki egy ütött-kopott nagy vasutas kabát alól lapított.
– Eredj át Borcsához, hozz gyufát, annak mindene van, hogy a bors marja ki a feneke lyukát – morgott az öreg.
Purdé még alig volt nyolc éves, de tudta, hogy nagyapjával nem lehet kukoricázni, így azonnal kimászott a hátlapjára fektetett, korhadt, nagy diófaszekrényb?l. Hallotta maga mögött, hogy nagyapja nagyot köpött utána, ahogy a torkából lerakodó slejmt?l megkönnyebbülve, szinte megnyugodott.
Az öreg nagyon szerette az unokáját. Ahogy a vadsz?l? indái, ?k is úgy kapaszkodtak egymásba. A fiú álmosan botladozott a kunyhók között. A Telep végér?l már reggeli heged?szó hallatszott, s mellé egy rekedt hang kornyikált.
Purdé valahogy mindig természetességgel fogadta el a minden napok kihívásait, keser?ségét, szégyenét és ritka örömeit.
Borcsa háza volt a Telepen a legrendezettebb. ? volt a telep jótev?je, akit már ezerszer elátkoztak, mégis mindig megcsókolták csontos, tyúkszemekkel teli kezét, ha segített.
Purdé határozottan kopogott, s gyorsan hadarta, hogy nagyapjának gyufa kellene, mert nem tudja, a maga által, oly nagy élvezettel sodort cigarettáját meggyújtani.
– A senkiházi – morogta Borcsa – csak kér, fizetni meg sosem fizet. Mondd meg az öregnek, hogy ideje vóna már fizetni – miközben átnyújtott egy t?cat gyufát Purdénak. A fiú sietve kerülgette a kunyhók mellé összehordott, mások számára már feleslegessé vált holmikat.
Messzir?l, szinte énekelve kiabált befelé nagyapjának, hogy hozza már a gyufát, s Borcsa üzeni, hogy fizetni is kéne már, mert a köszön?mmel teli a padlás.
A kunyhó félhomályába lépve, alig vette észre, hogy nagyapja félig lecsúszva az ágyról, mintegy kitekeredett kígyó, kezéb?l lába elé ejtett cigarettával, amit oly nagyon meg akart gyújtani, befejezte életét.
Nehezen fogta fel a halál tényét. Purdé, csak nézte nagyapját, majd megsimogatta, még félig ki sem h?lt arcát, majd kiegyenesítve az öreg testét, betakarta az ágy mellett. Ujjai közzé helyezte cigarettáját, amit már sosem fog elszívni.
Kitárta a kunyhó ajtaját, majd a lim-lomok közül el?halászott egy gyertyacsonkot, amit ügyesen meggyújtott, leült a hátlapjára fordított korhadt diófaszekrény szélére, s elkezdte énekelni, amit nagyapjával oly sokszor énekeltek együtt:
‘Istenem könyörülj meg nékünk… ‘
Legutóbbi módosítás: 2011.01.04. @ 12:52 :: Kiss Mira