A körtéren találkoztak. Szinte percre pontosan egyszerre, de csak öten. A híres „hat béből” hiányzott valaki. A lányok, kik az idő múlásával hölgyek lettek és a fiúk, akik urakká váltak, vidáman köszöntötték egymást.
Böbe az órájára nézett, és kijelentette.
— Nem várunk tovább, alapszabály a pontosság.
A társaságban ő volt az örök szervező, és húsz év óta nála futottak be a hírek a többiekről.
Még az egyetemen kezdődött. Teljesen véletlenül kerültek össze egy állásbörze alkalmából. A bemutatkozásnál derült ki a „hat bé”, ezután mindig együtt lógtak. A négy lány és a két fiú.
Böbe, Babi, Bogi, Bibi és a fiúk Bandi és Boldi. Mindannyian más szakterületre vágytak.
A száraz csűr-csavar jogi vizsgákat — ahogy ők nevezték — nagyobb gond nélkül végigcsinálták. A diplomaosztóra már mindannyian tudták, hogy ki merre megy tovább.
— Várjunk még egy kicsit — szólt Bandi. Ő mindig közelebb állt Bibihez mint a többiek, nagyon várta lányt, aki nem akart megérkezni. Ha őszinte akart lenni magához, azért mozgatott meg mindent a londoni cégénél, hogy a hosszú távú szerződés aláírása, amit ő készített elő, erre a hétre essen, és néhány napot itthon tölthessen. Vágyott erre a találkozásra, és Bibi már korábban sem jött el. Titkon remélte, most itt lesz.
Böbe, mintha tudna valamit, megszólalt.
— Nincs mit várni, menjünk.
A busz, ami a hegyre vitte őket, éppen beállt. A hátsó részénél álltak meg, a kapaszkodóknál. Régen is így utaztak. Itt mindenki mindenkit látott, hallott, és a leszállás is könnyebb volt. A kanyargós út fel a hegyre májusi szépségét mutatta. Egy-egy kanyarnál messze elláttak a Duna felé. A nyitott ablakon már tiszta levegő áramlott be.
— Ugye milyen szép! — sóhajtott Bogi, és Boldin bökött egyet, hogy merre nézzen. Mióta a divatszakmában jogászkodott, sokat volt külföldön, és a budai hegyeket ritkán látta.
— Micsoda telekhelyek vannak még erre! — ámuldozott Babi.
— Neeeem! — mondták szinte egyszerre. — Ingatlan befektetők ide nem jöhetnek!
— Jól van, na, nem ez a befektetési területem!
— „Hat bé”, ill. „öt bé”, megérkeztünk! — szólt Böbe.
Rövid séta után megérkeztek az étteremhez. A pincér, ahogy beléptek azonnal fogadta őket, és egy terített asztalhoz kísérte a társaságot.
Mire elhelyezkedtek meg is jelent a pincérnő az étlapokkal. Élénkvörös hajával és divatos szemüvegével elég feltűnő volt. A rendelést kissé lassan jegyezte fel, de legalább nyugodtan végignézhették az ajánlatot.
Bandi annyira nézte a nőt, meg is jegyezte Böbe.
— Bandi, mi volt olyan feltűnő a nőn? Talán csak nem valami biztonságtechnikai dolgot fedeztél fel rajta?
Mióta Bandi egy biztonságtechnikai cégnél jogász, mindig új találmányokról regélt.
— Csak nevessetek! Szerintem a pincérnő egyik gombja olyan volt, mint egy apró mikrofon.
— Persze, melyik gombjára gondolsz? — kérdezték a többiek, és nevettek.
Kis idő múlva megérkeztek a választott italok és ételek, azzal voltak elfoglalva.
A beszélgetés arról zajlott, kivel mi is történt, és mi van a családjával. Abban egyetértettek, hogy szerencsésen alakult a sorsuk, mert az eltelt évtizedek alatt csak kisebb problémáik voltak.
Bandi végül megkérdezte.
— És Bibi? Vele mi van?
Csend lett. Mindannyian Böbére néztek, tőle vártak valami hírt. Bíró lettére bíztak benne, hátha valamit sikerült felkutatnia Bibiről.
— Két éve találkoztam vele, két felvonás között egy színházban. Szinte egyszerre tettük le a poharat a kör alakú asztalra. Bibi a lányával volt, és én is. Nagyon megörültem neki, ő ezzel szemben visszafogott volt. Mire egy névjegyet sikerült elővennem a táskámból, és odaadni neki, már egy magas csinos úr meg is jelent mellette, és Bibi azonnal elköszönt. Nem értettem semmit.
— Megváltozott? Hogy néz ki? — faggatták a többiek.
— Már nem volt az arcán az a vörös tűzfolt, de a szája mellett a szépségpötty az igen.
— És hol lakik? — türelmetlenkedett Bandi. — Kíváncsi lennék rá, minden álma az volt, hogy befutott büntető jogász legyen, ezért is voltunk sokat együtt annakidején, mert én is azt a szakot választottam, persze az élet másfelé vitt. A kamarai szaknévsorban sem találtam soha.
— Tehát mit is tudunk róla — szólt Boldi —, hozzáment egy ügyvédhez, aki talán jól kereshet és eltűnt a szemünk elől, valószínűleg nem is praktizál.
— A szüleihez küldtem a mai napra szóló hírt a találkozóról, azt is megírtam, hogy hol leszünk. — Ez is hozzátartozott Böbe precizitásához.
Még egy kicsit beszélgettek a távollévő Bibiről, aztán napi témára terelődött a beszélgetés. Már régen besötétedett, amikor intettek, hogy fizetnének.
A pincér, aki fogadta őket megérkezésükkor, hozta a számlát, amit egy kis mappában az asztalra tett, és egy laptop volt a kezében.
— Elnézést, egy üzenetet kell átadnom önöknek.
— Üzenetet? Miről beszél? — kérdezte Babi, aki a legközelebb ült a pincérhez.
— Egy kis türelem! — mondta a pincér.
A laptopot az asztalra tette, belehelyezett egy CD-t, elindította, és otthagyta őket.
Az öt jogász a monitorra meredt.
Először megjelent a vendéglő kívülről, majd az étterem belső tere, és ők, ahogy az asztalnál ülnek, végül feltűnt egy arc, Bibi, illetve majdnem olyan.
— Szervusztok! Sajnálom, de csak ez az egy lehetőség volt számomra, hogy találkozzunk. A férjem foglalkozása miatt veszélyben van az életem, ezért más külsővel, más névvel és máshol kell élnem. A szüleimmel is csak közvetítő útján tartok kapcsolatot. Örülök, hogy ma láttalak Titeket. Bandi talán ki is szúrta a mikrofont a mellényemen, amikor a rendelést vettem fel, másként nem tudtam volna megjegyezni.
A monitoron a nő kedvesen mosolygott. Ez már biztosan Bibi volt, már nem volt szépségpötty, de a gödröcskéit az arcán nem sikerült megváltoztatni.
— Jól vagyok, csak rab egy luxusvillában, és ami még ehhez tartozik. Örültem Nektek.
Az arc hírtelen eltűnt, és egy felirat jelent meg a helyén.
A lemezen az adatok törlődnek.
Böbe kinyitotta a számlát tartalmazó mappát. A sima lapon ez állt.
A vendégeim voltatok. bibi
A többek elé fordította. Bibi mindig kisbetűvel írta a nevét. Bandi az írásért nyúlt, és eltette.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.13. @ 12:54 :: Kovács Ilon
