Előfordul, hogy az ember eltervezi a napját. Most nem valami világrengető dologra gondolok, csak úgy, kényelmesen, kötetlenül, lazán, aztán nem így alakul. Ember tervez, Isten végez, most nem Isten, hanem Anyukám döntött másként.
— Ágyat akarok húzni, segíthetnél! — hallatszott a szobájából.
— Jó, mindjárt megyek!
Ez a mindjárt, az inkább azonnal szokott lenni. Annak rendje, módja szerint megtörtént az ágyhúzás.
— Majd én begombolok!
Még az ajtóig sem jutottam, amikor szólt.
— Jó lenne, ha keresnél néhány rózsaszín cérnagombot, mert hiányzik. Nem a kisebb fajtát, hanem a nagyobbakat, talán a hátsó kamrában, a fiókokban találsz.
Tudtam, megette a fene az egész időbeosztásomat, a kamrában meg olyan hideg van, hogy a lélek is kifagy belőlem. Eldöntöttem, nem reklamálok, most múlt el Karácsony, közeleg az Új Esztendő, nem szabad türelmetlennek lenni, Vízkeresztig ki kell bírnom. Azt a két-három fiókot nem tart sokáig átnézni.
Beöltöztem, és irány a kamra. A legutóbbi kereséskor is kincsekre bukkantam, még az is lehet, hogy jó szórakozás lesz.
Most azzal kezdődött, hogy valami beszorulhatott a fióknál, mert alig tudtam kicincálni. Minél jobban erőltettem, annál rosszabb lett. Az lett a vége, hogy lent ki kellett nyitnom az ajtót, és alulról megmozgatni a fiókot, ez hatott. Ki tudtam húzni. Nekem már ennyi elég is lett volna a keresésből.
Nem tudom ki, hogyan van vele, ideges tudok lenni, ha keresni kell valamit.
Volt ebben a fiókban minden: gyufásdoboz, mezőségi népviseletes címkével, olló, olyan harminc centi hosszú, már csak fémhulladéknak jó, se éle, se színe, de nem lehet kidobni. Negatív filmtekercs, ragadós dunsztgumival átkötve. Nullára futtatott Posta Bank-os betétkönyv. Erre aztán nagy szükség van! Barna papírba gondosan becsomagolva egy copfot találtam. Ezt Anyukám használta, amikor már ritkult a haja, és kicsi volt a kontya, egy ilyen fonattal csalt. Mára már messze került a napi használattól. Akadt itt más is, egy valamikori lószerszámot díszítő sárgaréz kellék, még abból az időből, amikor Apukám lovakkal foglalkozott. Mellette egy görbe olló, amivel a lovak nyakán a szőrbe, a számokat nyírták bele. Ritka ereklyék az ötvenes évekből.
Találtam tűkészletet tökéletes minőségben, volt még gázpalack nyomáscsökkentőhöz tömítés, szárítócsipesz, fanyelű horgolótű 100-as ekrű cérnával, és egy sárgult kockás papír. Amikor kihajtogattam emlékeztem a „meséjére”.
Apukán nagyon szeretett mulatni, lakodalomba készültek, és előtte vasárnap a ’Jó ebédhez szól a nóta’ műsorának az összes dalát felírta, hogy a lakodalomban a cigánnyal tudjon mit húzatni.
Kotorásztam tovább, de minden eredmény nélkül, gomb egy darab sem volt.
És akkor egy igazán női darabra akadtam. Egy púderos szelencére. Ahogy beleszagoltam még valami valós, vagy vélt illatot is felfedeztem. Éppen elmerültem a tükör adta látványban, ami kicsit halovány volt, és kicsit rozsdapettyes, amikor meghallottam Anyukám hangját.
— No, merre vagy? — mintha nem tudná.
— Iiiiiiitt! — bementem, gondoltam, a fiókokba majd később visszapakolok.
— Nem lehet semmit rád bízni! Amíg te szöszmötöltél kint, én találtam gombokat — mondta — már fel is varrtam.
Szó nélkül sarkon fordultam, és visszakullogtam a kamrába. Újra kézbevettem a púderos szelencét, és belenéztem a tükörbe. Elégedett voltam a látvánnyal, és magammal, a mosolyom látszott a félig rozsdás tükörben: kibírtam, nem vesztünk össze.
A szelencét visszatettem a kulcsnélküli TUTO lakat mellé.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.04. @ 13:18 :: Kovács Ilon
