A busz majdnem elgördült, vadul berregett, a sof?r keze a gombokon. A megállóban senki – hacsak a kutyát, vagy negyvenkilós /szájkosárral/, a gyereket, és aki mindezzel nem bírt -, az anyát nem számítom.
A kutya egykedv?en álldogált, az anyának sikerült a három-négyéves gyereket levadásznia, aki elfutott az ajtóból, amikor már-már felszálltak volna. Hiszen pont a középs? ajtónál álltak.
A járat, ha síneken pöfögne, vicinálisnak hívnák. A buszvezet? már tudja, melyik fánál, kapunál kellene megállnia.
– Koppány! – ezt lehetett hallani, a magyarázatot nem. Koppány, az engedékeny anya és a társadalom ellen lázadó egyéniség, apró botjával az üléseket porolta – eredménnyel.
Koppány mászott, a m?anyag alkatrészek szilárdságát próbára téve hadakozott a világgal. Aztán rájött, milyen szép hangot adnak a fémcsövek, amiket eredetileg nem hangszernek, de kapaszkodónak szántak.
A busz puhán gördült, nem fékezett rá, nem adott hirtelen gázt a zöld lámpánál.
Békeid?k békéjével, majd’ azt mondtam, poroszkált. A kutya egyhelyben állt, mi lehetett a neve, nem tudom. Kontemplatív alkat, filozófus vagy csak éppen nyugodt vérmérséklet?, rutinos utazó?
Az anyán az izgalom nem látszott, még a tanácstalanság sem. Megszokta? Modern nevelés?
Nem szabad frusztrálni a gyereket, csak az álmatag utasokat, akik a koruk és a majdnem vidékies életforma nyugalmával nem h?börögtek.
Elszármaztam Pasarétr?l, a H?vösvölgy felé – régi iskolám mellé igyekeztem.
Igen az úgy volt, mint régen, az iskola mellé!
De most fegyelmezetten összegy?ltünk ötvenhat év után. Ne a forradalomra gondoljatok, ötvennégyben végeztünk, addigra, aki akart, már gimnazista volt, esetleg – magyarul – inas. Hivatalosan szakmunkás-tanuló!
Most se szak, se munka, se tanulás – nyugdíj és s?r? temetések. Két éve még a tanító nénib?l átképzett magyart tanárn? is köztünk volt.
Megkérdezték, t?lem: – Na, ez kicsoda? – Mondtam, nem jártunk egy osztályba!
Ugyanis a fels?sök fiúosztályba lettek sorolva, a lányok közül az eggyel magasabb osztályt kedveltem. A párhuzamos lányosztály pisisei nem érdekeltek.
Kórusban felkacagott a beavatott társaság. Tíz évvel id?sebb volt nálunk Cili néni!
A párhuzamos osztály leányait amortizálta az élet, gyerekeket nem az osztályban neveltek, egy se lett talán pedagógus.
– Mind elvitték a legények elejét! – idéztem felocsúdva az emblematikus példamondatot. Ne kérdezze senki, milyen nyelvtani forma példamondata volt.
A házi feladat, eme jól megjegyezhet? példamondat után, az volt, írjuk a kérd?, felszólító – a f?mondatot, a mellékmondatot, a f?névi állítmányt vagy a jelz?s szerkezetet. A névutó vagy a hátravetett jelz?, mint a határozós szerkezet…
Ha tudnám, mit tanultunk a négy év alatt a rosszalkodáson kívül.
Ja, akkor már kit?zhetném a Kossuth-díjat!?
– Mind elvitték a legények elejét, most már komolyra fordítva – talán el tudnám mondani a barátok és osztálytársak, a fiúk egyre hosszabb listáját…
A lányok, közül az osztály-szépe, aki kifogástalan eleganciával és alakkal külföldr?l látogatott egyetlen egyszer a találkozóra…
Az ötvenéves óta tartjuk évente, október elején.
Amikor a felh?kön valahol még átdereng a kék, belesek oda, látom-e ?ket?
Koppány legalább olyan rossz gyerek lesz, szabadon ugrál majd ki az ablakon, hogy megússza a karéneket. A nagyherceg özvegye sem vezényli már a sztálin-kantátát…
Ja, hogy nincs karének? El is felejtettem.
A számítógépek monitora sem villog kéken vagy szürkén.
A mobilon leveleznek, interneteznek, írják a leckét, puskáznak…
Koppány? Talán már bedolgozó lesz!
Cili néni fiatalabb maradt mindnyájunknál – csak korábban született. Nem voltunk a temetésén. Egy év múlva hiába hívtuk a találkozóra. Talán a fogadott gyermek vette fel a kagylót, vagy az albérl?. Rosszabb esetben az eltartója.
A kréta, a tábla, a felelés, könyvnélküli megtanulandó versek? Mert arra vigyáztunk, ne kívülr?l tanuljuk meg.
Belül kellett megtapadnia a könyv nélkül elmondott versnek.
Koppány nem lázadt egészen a végállomásig, vagy én szálltam-e le hamarább? Az átkeresztelt buszt vártam.
A hölgy, még nekem is néni, akit?l a megállóban érdekl?dtem, meglehet?sen tájékozott volt a viselt dolgaink tekintetében.
Talán látta, amikor a szakállas remete, igazi remete! – földjéb?l kihúztuk a répát vagy a torma gyökeret?
Mert az már kerítetlen volt, nem kert vagy telek.
A remete szent könyvét olvasgatta és egy hordár kocsit tolt maga el?tt. Err?l volt nevezetes, és világító kék szemér?l.
Mi meg arról, ha nem szöktünk éppen, a lányok copfja körül settenkedtünk.
Ne gondoljon az olvasó másra, még álmainkban is legfeljebb egy-egy nyálas csókról álmodoztunk, amit félrecélozva – a piruló orcákra…
Gyengéd er?szakkal? Nem találom az igét, a jelz?t, a határozót, a példamondatot.
A lányok persze kétoldalról csókolgatva egymást, a kapuban várták társn?iket. Szoros közösségben csivitelve és intrikálva.
Semmi más nem utalt a nemi különbségekre, csak a mi vadabb játékaink, kakaskodásaink. Míg ?k – valami anyai ösztönt?l vezérelve – megosztották egymással titkaikat.
Megtudhattam volna álruhában, hogy kinek tetszem? A barna és s?r? – ma azt mondanám érzékien formás test? – Irénr?l tudtam.
De, mint mindig, elhibáztam. Sz?ke, karcsú két-három évvel id?sebb n?vére, Mari énekelte a szopránszólót…!
Ezt a hátrányt semmilyen gyengédség, megosztott tízórai, nem feledtette.
Koppány nem lesz ilyen boldog. Hiperaktív gyerekként speciális osztályba kerülhet. T?lünk azok kerültek kisegít?be, akik túlkorosak vagy halvér?ek voltak. Megaludt a tej a szájában… – ismeri valaki ezt a mondást a rohanás közepette?
Huszonnyolc vagy harminckét Koppány özönlött ki a kapun júniusban! Az utolsó tanítási napon felesleges lett volna sorakozóval próbálkozni. Tudták ezt a tanáraink is.
Cili néni sem fogócskázott velünk aznap a szünetben. Az osztályf?nök tavasszal megszült. Vigyáztunk a nagy hasára, amíg velünk volt. Alapjában jólneveltek voltunk, a választékot akkor cseréltük hátrafésült hajra.
Még nem volt topogónk és cs?nadrágunk – majd a gimiben. Amikor sorbaálltunk az igazgatói iroda el?tt.
Igazgatói int?, inkább a szül?knek, öltöztessenek már fel végre, a majmok helye az Állatkertben, a Városligetben, a Cirkusz és a Vurstli mellett..
Ilyenkor az igazgató nem angolparkot mondott, de esküszöm – mindez vidámabb volt, vidámabb élet, mint bármilyen Vidámpark..
Ha egyáltalán vidám lehet egy hely, ahol halálos balesetet lehet szenvedni.
Koppány nem tanulja meg, hogy… “mind elvitték”…
A mai Cili néni, fáradtan íratja meg a tesztet, sablonnal értékeli, és irány konyha vagy a másodállás.
A mai Cili néni retteg, hogy megint sorban állhat a munkaügyi központban.
És gyorsan leadja két óra anyagát, mert el van maradva.
Egyszer ki kellene menni a temet?be, miel?tt minket visznek! Farkasrétre, a Nemzeti Sírkertbe, az Új Köztemet?be. Mert mind elvitték a legények elejét! És a tanárokat, a lányosztály felét…
Egy csokor virággal többet veszek a kapu el?tt – na jó, nem csokorral – a nyugdíjból.
Egy szál virágot a padtársam, Ádám sírjára, apám sírja felé útba esik.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.14. @ 17:29 :: Radnai István
