Az ablakhoz lépett. Lassan, óvatosan húzta el a függönyt. Mintha szégyellte volna, hogy meglátják az emberek. A hófehér faliórát figyelte percenként, tudta, hogy jönnie kell már, ilyenkor szokott hazaérni a szemközti házban lakó asszony. Közelebb húzta az ablakhoz a régi fonott karosszéket, tekintetét az útra tapasztva nézte, amint elsuhannak a járművek. A háztetőkre vastagon szórta zúzmaráját a hideg decemberi éjjel, a fák ágait, mintha cukorbevonattal ajándékozta volna meg a tél. Szép látványt nyújtott a fenyők zöldjébe kapaszkodó dér.
Anna néni gyönyörködött a látványban, de a békés percek csendjét egy pillanat alatt összetörte a hangos kiabálás, ami a ház másik részéből érkezett. Legszívesebben befogta volna a fülét, hogy ne hallja. Tudta, megint a menye és az unokája veszekednek. Eleinte apróságokon, aztán élesedik a helyzet. Mindig az a vége, hogy Anna néni útban van…
– Mikor lesz már ennek vége? Hogy néz ki az a szoba, már tíz éves a tapéta. Ragad a kosztól. Kell nekem az a szoba! Miért nem téped le, amikor az öreglány a misére megy? Na, majd holnap, ha az újévi misén lesz. No, majd én letépem… – üvöltötte az unoka, ahogyan csak a torkán kifért.
Az idős asszony szeme elhomályosodott. Ekkor tudatosult benne, hogy Szilveszter napja van. Oly régóta érzett szúrást ott bent, ha csak ezt a szót meghallotta… pedig tudta, érzékelte, hogy közeledik. Hiszen advent óta – amikor mindenki díszbe öltöztette az ablakait -, már torokszorítóak voltak a napok. Mások örömmel készülődtek, de neki a magány, s az emlékezés szétzilálta az estéit. Egyik nap a szépre, a másikon szomorúságára emlékezett…
Odalépett a tapétához, ujjaival megsimogatta a felületet. Vajszíne már kifakult, megkopott, de még érezte a mintázatot. Becsukta egy pillanatra a szemét, s próbálta kizárni tudatából a veszekedők kiabálását. Most csak Mártonnal akart lenni, csak egy villanásnyi időre. Ráncos kezeit a becsukott szemére helyezte, hogy tisztább legyen a kép…
Látta, ahogyan Márton a kettes-létrán araszol, s nevetve kéri a vödröt, amiben a tapétaragasztó van. Még a ruhájára is élénken emlékezett, amit akkor viselt. Hallotta a hangját… amikor kacagva kérdezte:
“Annuskám, nem méz van ebben a vödörben? Mert olyan az illata. Ne ám összekeverjed! Aztán ragasztós kenyeret reggelizzek…”
Az utca felől érkező petárdák ropogtatása vágta szét a képet. Hirtelen levette a kezét a szeméről, de a könnyeinek nem tudott parancsolni.
Újra a tapétához ért a keze. Lágyan, bensőségesen simogatta. Olyan szeretettel, ahogyan semmi máshoz nem tudott érni…
– Hát ezt is el akarják venni, ezt az egyetlent, ami még megmaradt Márton keze nyomából… hisz nemsokára én is megyek… utána.
Az ablakhoz érve újra elhúzta függönyt, a szomszéd ház ablakit leste…
Milyen jó lenne most újra Zsuzskával beszélgetni. Elmesélni neki ezerszer is, hogyan élt azóta, s hány éve is annak, hogy özvegyen maradt egy szilveszteri napon. Márton kőművesként dolgozott, munkából jött haza a kerékpárjával, amikor egy ittas teherautó sofőr elgázolta. Kegyetlen egy nap volt. Még kegyetlenebb éjszakák követték. Nem bírja elviselni azóta a pezsgőbontás hangját sem.
Márton nem ivott, csak igen ritkán.
Zsuzska, a kis tanítónő meghallgatta mindig. Gyümölcsökkel szokta kínálni, s a könyvtárból könyveket is hozott, de a legfontosabb a nap rituáléjaként az volt, hogy érkezéskor, induláskor mindig integetetett. Kereste, vajon Anna néni az ablak mellett, vagy jó időben kint ül–e a teraszon.
Neki panaszkodta el azt is, hogy a nyugdíját a menye kezeli. Azt a kevés kis pénzt, amit a saját temetésre félretett, azt a háromszázezret a takarékkönyvből, azt is kikönyörögték tőle, hogy az unokának autója legyen. Mégsem vitték ki a temetőbe karácsonykor. A misére sem viszi el az unoka soha, pedig mennyire ígérte…
Most meg a tapéta is útban van, ez a kis szoba is kell neki. Pedig de jó itt lenni, az utcát lesni…
Gondolataiból a menye éles hangja ébresztette fel, s ahogyan kivágta az ajtót.
– Már megint az ablakot lesi? Meg van maga bolondulva? Állandóan azt figyeli, mikor integetnek? Ha nem tanítaná a Petikét ez a Zsuzsa, jól beolvasnék neki, hogy ne az integetéssel, hanem azzal foglalkozzon, hogy a nyikorogó, húszéves camping biciklijét kicserélje.
Anna néni nem szólt semmit, nem reagált, mert szomszédasszony éppen akkor kapcsolta be az ablakban a díszítő fényeket. Kezével most is integetett…
Nem hallotta, de pontosan tudta, hogy azt súgta neki Zsuzska:
“Boldog újesztendőt kívánok!”
Legutóbbi módosítás: 2011.01.02. @ 12:40 :: Ruder Jana
