fotó: saját 😉
Csapdába zuhan
a tarka látszat,
fáradt kényszer vesz körül,
drapériának hitt porfogó
mögött a szüntelen csend
tolmácsa örül.
A vágy,
mint kiürült mondanivaló,
hallgat…
földszagú lelkemre
telepszik a hűséges harmat,
egy-egy szín magánya.
Az idő bennem lohol,
fukar kérge habozik,
majd összeomol,
míg a tükrök mezítelen síkjára
fénytelen álmom öltözik.
_
Ekkor sarkokig ragyog,
meztelen pupillákkal büntetve
zizeg az anyag
– eloldalog a skatulya –
megvagy, megtaláltalak.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.02. @ 19:54 :: Serfőző Attila
