már az sem ijeszt,
ahogy álmodom:
hatalmas tükör el?tt,
a mellkasodra n?tt
vágást
magányosan varrogatod,
mint tébolyult kapitány
a megtépázott vitorlát,
már az sem ijeszt meg mikor
új hajlatok felé indul a könny,
hogy a szerelem perverzió;
ferde hajlamok szövik át
minden árva mozdulatunk,
s ha magamba nézek:
mint ördög ölelsz, majd karomban
aléltan porladsz, hogy kivigyen
a huzat,
már az sem ijeszt meg,
ahogy a padló repedései
visznek, mint megannyi
ér,
fojtogató ködbe,
aztán kifelé szublimálunk
a fal minden résén,
már az sem ijeszt,
ahogy nem ijesztenek
a napra cserélt éjszakák,
hogy kitúrtam a szörnyeket
és a szekrénybe a helyükre másztam,
nem ijeszt a tükörképem se,
hogy én vágtam a sebed:
magamba törlöm vas íz? nedveid
s már az sem ijeszt,
hogy nem tudok magam ellen tenni,
nem ijeszt,
hogy nem ijeszt már semmi
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: Szendrői Csaba
