…átkozott világ, taszítsd ki,
száműzd, csorbult (hol)napod
túloldalára a félelmet…
Monoton körtáncot
jár álmainkban a tél,
ránk hajolnak sírva
a csupasz testű fák,
kereklombjaikat az idő szétmorzsolta,
fehérlő fagy pereg gyenge törzsükön.
üvöltenék, ez nem jó így,
hogy ez a szelíd rend
csak hamis burok szívünkön,
de egyre jobban fogy
idebenn a levegő,
a csend ölel, lángol, majd
fájva széthasad bennünk.
Nem látom arcod,
betakarják a földtől égig
húzódó könyörtelen árnyak.
Minden sejtem körbefonod,
– nem mozdulok -,
tudom, ha mögém kerülnél,
árnyékommá válnál.
Egyszer azt mondtad,
kérdezd a nyitott szemű madarakat,
mit látnak fentről,
mikor zuhanni készül velük a holnap,
de a madarak nem szóltak,
– éjre görbülő csendesség vett körül –,
fagyos szárnyaikkal
vijjogva csattogtak
az örök álom felé.
Az égig érő falak mögött
befele fordítom fázó szívem,
árva tekintetem beléd fészkelem.
Utat tép magának a remény,
szakad, reccsen, roppan a lélek
– mint egy rejtett születés –,
talán csak le kellene vetkőznünk,
áthajolva a jelen holtpontján,
s ruhátlan visszakuporodni
üresen fájó méhfalak közé,
várva, hátha felkapja lelkünk
egy eltévedt fény.
Hányszor próbáltam
elmondani neked,
az élet egy nagy játék,
melyben háború nélkül is
meghalnak a katonák.
álom marad az ébredés,
s az éhes világ romjai közt
szétmarcangolt célpont
a haldokló remény.
Ha szólsz, szárnyalok.
Ha hallgatunk, zuhanunk.
Tenyered felém nyitod,
benned kapaszkodom,
s lassan olyanok leszünk
ebben az éjbe burkolt
alattomos ködben,
mint a nyitott szemű madarak,
kik reszketve szakadtak ki
egykor, az égről nyíló
kalitka kékjéből…
Az útszélére görbülő kereszt
mindenkire illik.
Nem kell komoly arccal
ráfeszülni – ha úgy fáj…
Hisz csak a sóhaj hagy ki
egy dobbanásnyi pillanatra,
majd álommá olvad újra a szó,
de ne feledd,
ez már a mi keresztünk az úton.
A mi életünk, mi játékunk,
melyben kötődünk és oldódunk…
