Fáradtan nyújtózom szíveden,
csendek tolakodnak álmainkban,
ölembe fészkeli magát a hiány,
életünk kulcsra zárt szobájában.
Ma nincsenek szavak,
csak félbehagyott érintések,
álmokra vetkőznek a fények,
a csupasz lélek most
ártatlan célpont …
– lassú halál a magány -.
A zajtalan est folyondárként
kúszik testemen végig,
– és mintha a fény
közelebb kerülne
egy kifeszített átjárón –
fájnak a félig kész majdok,
a reménytelen, fojtogató
emberarcú harcok.
Az idő rendezett pillanatait
halk gondolatok tépik szét,
– villan a kés a múltban,
fájdalma már másban
tükröződik vissza -.
Az idő örök,
égigérő csendje temetetlen,
most ezer pillanata vérzik
nyíló tenyeremben.
Bennem lélegeznek
a tegnapban alvó mosolyok,
álmos ujjaikkal ölembe
kapaszkodnak.
Várják a csodát.
Szemükben a remény
lassan összemosódik az éjjel…
álmodnak. Holnapot.
Szótlan árvaságukban.
Hideg csendek alá merül a lét,
átkozott múlt kísért.
Vergődve, szemben az árral,
már nem tudom, nem érzem,
hol kezdődnek az éjszakák,
és hol végződnek a nappalok.
Valahonnan valahová érve,
indulnom kell,
hogy ébredő álmaikba,
hangtalan visszaérjek.
De a holnap tengernyi mély,
félek, innen elérhetetlen…
Legutóbbi módosítás: 2011.01.14. @ 22:30 :: Szilágyi Hajni - Lumen