Szulimán Eleonóra : Testvérek 2.rész

Nyomtatás

Már a kórház főbejáratánál állt. Kettesével szelte a magas lépcsőfokokat. Az információs útbaigazítását csak fél füllel hallotta, de értett minden szót. Izgatottan haladt a megadott irányba. Beszállt a liftbe. Csak homályosan látta az arcokat. Húga iránti aggodalma egyre erősebben uralkodott rajta. A bizonytalanság, a tehetetlenség érzése is fárasztotta. Szörnyű perceket élt át.

— Ön nem száll ki uram? — kérdezte egy középkorú testes asszony. Alig hallotta az asszony hangját. Csak az ösztöne irányította mozdulatait. Kiszállt. Hosszú folyosón haladt tovább. Érezte az erős fertőtlenítőszer, a kórházi levegő fojtogató szagát. Sosem bírta ezt a szagot. Úgy elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette a nyomában kopogó cipősarkok erősödő hangját. Azt sem hallotta meg, hogy szólították:

— Keres valakit, uram?

Hirtelen megtorpant, amikor egy kéz érintette meg a vállát.

— Keres valakit, uram? — ismételte lihegve a fehérköpenyes ápolónő, aki már jó ideje követte.

— E— elnézést kérek — dadogta. A vállára tett kéz melegsége visszazökkentette a valóságba.

— A húgomat keresem. E…eszméletlen állapotban hozta be a mentő. Én vagyok az egyetlen hozzátartozója — hadarta.

Az ápoló azonnal felmérte a helyzetet. A zaklatott fiatalember látványa már ismerős volt számára. Nap, mint nap találkozott hasonló aggódó tekintetekkel.

— Jöjjön velem, megnézem, mit tehetek önért. — Elővette a beérkezett betegek adatait. Hosszasan nézte, majd ránézett a fiatalemberre:

— Várnia kell, uram. Azt tanácsolom, foglaljon helyet, nyugodjon meg. A lányt a műtőbe vitték. Sürgősségi ellátást igényel. Eltarthat egy kis ideig. Kérhetném az adatait?

A báty leblokkolt. Arca halálsápadttá változott. Nem hallotta a kérdést, nem hallott már semmit sem. Csak a legrosszabbra tudott gondolni. Valami mégis erőt adott neki, majd rekedt hangon megszólalt:

— Kérhetnék egy pohár vizet?

Előtte a pulton egy vízzel teli kancsó és körülötte poharak voltak. A nővér teleöntötte az egyik poharat. A szomjazó egy szuszra felhajtotta. Jobban lett.

— Kiss Gábor, huszonnyolc éves nőtlen elektroműszerész vagyok. Szüleim egy éve balesetben elhunytak, azóta kiskorú húgomért én vagyok az egyedüli felelős — sóhajtott, majd folytatni akarta.

— Köszönöm, ennyi elég — szakította félbe az ápolónő. — Foglaljon helyet, és kérem, nyugodjon meg. Nekem hamarosan el kell mennem, letelt a munkaidőm. Ígérje meg, hogy türelmesen vár. Szerintem hamarosan hírt kap a húgáról.

Gábor láthatóan megnyugodott. Az ápolónő kedvessége és türelme megnyugtatta.

— Bárcsak több ilyen emberséges és hivatásszerető ápoló lenne! — gondolta magában.

Eddig nem volt hasonló jó tapasztalata. Keresett egy folyóiratot és leült egy székre. Lapozgatta egy ideig a kéthetes újságot, de a betűk összemosódtak a szeme előtt. Nem is volt kedve olvasni. Tíz óra felé járt. A sürgősségi osztály folyosóján nem sokan mászkáltak. Egy-két balesetest még behoztak a mentősök. Azok hozzátartozói várakoztak. Félszemmel a műtő ajtaját leste, a másikkal az óráját figyelte. Lassan múltak a percek. Talán kicsit elbóbiskolt, így nem vette észre, hogy szólítgatja egy fehér nadrágos középkorú férfi: — Uram Ön Kiss Izabella bátyja?

— Igen, én vagyok — tért magához a szunyókálásból.

— Vigyázzon a húgára. Nagy szüksége lesz rá. Csúnyán ráfázott a szombat esti szórakozásra — mondta mély orgánumán az orvos.

— Él? Hát megmentették? Köszönöm, uram! — állt fel Gábor, majd erősen megszorongatta az orvos karját. Legszívesebben átölelte volna. Úgy érezte magát, mint, aki egy lidérces, szörnyű álomból ébred fel.

— Él, szerencsére. Rosszabbul is végződhetett volna. A húga ecstasyt fogyasztott, igen nagy mennyiségben. Valószínű, hogy már nem először. Pár napig pihenésre van szüksége.

— Hogyan került az utcára, eszméletlen állapotban? — nézett Gábor kérdőn az orvosra.

— A húgánál keringési zavarok léptek fel, felment a vérnyomása, rosszul érezte magát, ahogy menekült kifelé, megbotlott, a fejét alaposan beverte a járdaszegélybe. Eszméletét vesztette.

— Menekült, ki elől? — nézett értetlenül a húga megmentőjére.

— Izabella elmondása szerint egy drogdíler zaklatta őket egész este. Árut hozott, erőszakoskodott. Nem akartak tőle vásárolni. Ekkor szabadult el a pokol. Verekedés lett, s aki tudott, menekült. A többit már tudja.

Gábor előtt gondolatban megjelent a jól tájékozott, bőrkabátos kigyúrt alak, s minden világossá vált.

— Szemét disznó! Ezek után volt képe és bátorsága ott ólálkodni és pimaszul elmagyarázni a történteket.

Iszonyatos haragot és megvetést érzett az ismeretlen alvilági alak iránt. Tudomása szerint a törvény a kiskorúnak kábítószert árusítót nagyon keményen bünteti. Úgy látszik, a vastagbőrű alvilágit ez sem zavarta.

Nyílt a műtő ajtaja, egy beteghordó kitolta a húgát. Abban a pillanatban elfelejtette a drogárust, elfelejtette a kocsmát, elfelejtette az összes átélt borzalmat, csak az számított, hogy él a húga. Fogta a kezét, simogatta az arcát. Elmondhatatlan öröm és boldogság járta át. Úgy gondolta mostantól új időszámítás kezdődik. Haladt a betegszállító kocsi mellett. Nézte Izabellát, aki bocsánatkérőn nézett vissza rá:

— Nem haragszom — szorította húga kezét. — Mától minden másképp lesz.

— Akkor jó — válaszolta a lány, s ő is megszorította bátyja kezét.