A valami, ami az elkövetkező szűk három órában betölti majd a teret, s amit az emberek általában Kovács Janiként emlegetnek, most ott kucorog az asztalfő mögé helyezett széken.
Bár születésétől fogva nem mondható nagydarabnak, sőt termete inkább kicsiként jellemezhető, most minden igyekezetével azon van, hogy a lehető legkisebbnek, legjelentéktelenebbnek tűnjön. Mintha már a puszta megjelenésével is hangsúlyozni akarná, őt a politika már a legkevésbé sem érdekli, hiszen ő immár független, s a hatalommal nemhogy visszaélni, de még élni sem kíván a jövőben, s ezért bárki, bármit, bármikor, bárhol a szemébe mondhat, mert ő már elkötelezett híve a demokráciának, s a bosszúnak, megtorlásnak ezután még az árnyéka is elkerüli a lelkét.
Gondolatai szép, szabatos rendben sorjáznak. Sajnos iszonyatos sebességgel. Ha majd megszólal, a kigondolt szavak messze előrenyargalnak a kimondottaktól, s mire a hallhatóak a némák lábnyomába lépnének, néhány köztes az utóbbiakból már kiesik. Így lesz az elhangzó szöveg aztán, az egymással birkózó szavak gubancává. A gubancok viszont egy olyan végeláthatatlan láncot alkotnak, melyben a szemek nem igazán illenek össze.
Tehát ül az asztalfőnél, feszélyezettsége az idő múlásával arányosan nő, egészen addig, míg végül olyan érzése támad, mintha a választás során előlegként megnyert bizalom most az altestén át beléhatolna, fel egészen a gyomráig, ahonnan azután visszafelé haladva erős gyökérré, vagy hatalmas, keménytestű kígyóvá szilárdulna, mely szándékával szembeszegülve, székéből erővel felemeli. Végül úgy egyensúlyoz kényszerképzete tetején, mint a billegő rúdon tornázó artista.
Az egyre gyakrabban felvillanó, „mondhatsz bármit, úgysem hiszünk neked” tekintetekből, és a rászegezett kamera objektívjének kíméletlenül fagyos fényéből végül ráérez: Nincs tovább. Belevág.
„Tisztelettel köszöntök mindenkit, valamennyi tagja úgy látom a jelenléti ívből, nem hiányzik most a legfontosabb, hogy amit már annyiszor átbeszéltünk, és a jegyző úrral is éppen tegnap, ahogyan a koncepcióban már tulajdonképpen elfogadtuk. Csak azt lehet elkölteni, amink lesz, ameddig a takaró ér.
Üres konyhában bolond a szakácsnő. Nehogy azt higgye bárki, hogy én magamnak akarom, megmondhatja Sánta úr is, ha lesz majd kedve felszólalni, de bárki álljon fel bátran, hisz tudjátok. Nem a testület passziója, és én a saját pénzemből vettem a függönyöket, meg a szőnyeget, és megmondhatja Hosszú Gyuri is, ha találkoztok vele, hogy én, ő, Mándity Sáca meg a Horvanyák Jani, négy szivattyúval nyomtuk a vizet a csatornába heteken át a saját költségünkön, meg a tűzoltók. Át kell adni. Nincs más megoldás. Úgy tudom a tantestület, meg a diákoknak és a szülőknek sincs semmilyen ellenvetésük, ugye Margitka? Mondd meg nyugodtan! A püspökúr nekem jó barátom, még az elődjének is ministráltam vagy tíz évet. Azt mondta, megnézik részletesen. A saját kezével főzött nekünk kávét — ugye Jegyző úr — öntötte a tejet. Ilyen még nem volt. És a tisztelendő úrral is, aki Apát. Én a régiekkel ellentétben azt is jól tudom, hogy az új házat alulról kell építeni felfelé, a régit meg fentről lefelé felújítani. Eredeti horganylemez a tetején, műemlék jelleggel. Úgy ám, és jegyezzétek meg, tisztelt képviselőtársak és a polgárok is a monitorok előtt: A víz lefelé folyik.”
Ekkor repült el annak a képviselőnek a szemüvege, aki egészen idáig az egyik szára körül forgatta azt. Sánta úr viszont abbahagyta a golyóstoll csattogtatást, s az így beállt, átmeneti zavart kihasználva, mély, gyomorból jövő nyögéstől kisérve, ekkor állt fel a jegyző.
— Uram, Isten! Hogyan lesz ebből jegyzőkönyv? — morogta az orra alá, s közben megfontoltan kinyitotta az ablakot.
A teremben tömjénillattal vegyes izzadtságszag terjengett.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.22. @ 11:49 :: Takács Dezső